A buszmegállótól nem messze útszéli kereszt: a Megváltónk elgyötört arccal szenved, ezüsttel futtatott testén (a kockás hason és a csupasz mellkason) megcsillan a reggeli napsugár, szinte vakítja az odatévedő szempárt. A kereszt talapzatán kopottas, fekete fölirat, a megálló mögött pedig ott a betonárok: szenny- és esővíz elvezetésére kiválóan alkalmas, és mint azt hamarosan látni fogjuk, a megfáradt utazó is nyugalomra lelhet benne, kiváltképp akkor, amikor az árok száraz, és a lehullott falevelek az alján puha matraccá változnak –
—-Maga a megálló egyébként nem nagy dobás, egyszerű fatákolmány, azt hiszem, valamelyik helybeli asztalos munkájának az eredménye; az üléseket már régen lecsavarozták (ellopták? eltüzelték?), az oldalsó üveglapokon pedig állandó a falragasz-hirdetmény: vasárnapi mérkőzésre, disznóvásárlásra, szódavíz fogyasztásra, valamint gázpalackok cseréjére buzdít, és persze ott sorjáznak a fiatal poéták filccel odafirkantott gyöngyszemei: VERJEMM ANYÁDBA, SZERETLEKK BÉJBI, TUDOM HOL LAKOL ELKAPLAK, MOSOJOD CSUPA BÜBÁJ, NAGGYON ADNÁM ASZT A SZÉP KIS SZÁDATT. Falusi buszmegálló egyébiránt nincs pókháló nélkül, az egyik hátsó sarokban hatalmas, mértanilag pontos háló, középütt egy kövér pók gubbaszt, várja arra tévedő áldozatát. Ahogy figyelem csöndben, eszembe jut, kiskoromban azzal szórakoztam, hogy a konyhaszekrényre szálló legyeket megpróbáltam elkapni, és ha sikerült egyet elcsípnem, akkor azt késedelem nélkül a legközelebbi, könnyedén elérhető pókhálóba dobtam, és ha jól céloztam, a kis dögre az ott figyelő pók azonnal rávetette magát, és irgalom nélkül szőni kezdte köré fonalát –
—-Tehát: van ez a megállós-árkos-kőkeresztes szakasz, itt metszi egymást a Fő meg a Székesi út (természetesen a balról érkezők számára is meg kell adni az elsőbbséget, tábla figyelmeztet, jobb erre odafigyelni, ha nem akarja az ember lámpaoszlopra akasztott koszorúként végezni), és ebben a pillanatban az árokban egy középkorú úriember alussza az igazak (és részegek) zavartalan álmát, úgy tűnik, a szomszédos kisboltban kapott Gondűző megtette jótékony hatását, a látvány errefelé szokványos, senkit sem botránkoztat, az ébredés majd őt sem kíméli, kiszakítja, fölemeli-fönn tartja, aztán játszi könnyedséggel visszaejti oda, ahová tartozik, hiszen ez az igazi költészet, pontosan ez. Az árokban hortyogó úriember ébredésében el van rejtve az összes elhangzott, az éppen és a majd elhangzó kérdésre adott és adható valamennyi válasz. Ez a Költészet –
—-Az árok fölé hajló nyírek és nyárfák lombjait békésen rebegteti a szellő, odaát a túloldalon a zöldséges néni most pakol ki az ajtó mellé egy láda kisfejű vöröshagymát, amott a sarokban toronyba halmozott, tele krumpliszsákok várják a szebb jövő ígéretét, a szomszédos kocsma (Faház) ajtaján szállingózik kifelé a játékgépek 8 bites zajával keveredő óbégatás (még reggel 9 sincs), és a pultos lány (anyai ágról másod-unokatestvérem) keserű kacagása; néhány év múlva aztán változik a helyzet: a Faház bezár, a törzsvendégek áttelepülnek a Gödörbe, a pultos lány a fővárosba kerül asszisztensnek, a zöldséges néni pedig profilt vált – a zöldség- és gyümölcskereskedelemből átnyergel a temetkezésbe, és az a kedves, töpörödött asszony, aki szombatonként rám tukmálta a legszebb répákat, zellereket, hogy másnap nagyanyám ízes levest főzzön („Vegyél még petrezselyemzöldet is, tessék, itt van egy csomóval. Cérnametéltre nincs szükség? Van odahaza? És egy zacskó fejtett borsó? Szívesen adom, a kosaradban még elfér.”), szóval ő intézi majd Mama temetését. Hát abban a pillanatban, ahogy a megállóban ácsorogva figyelem a körülöttem levő világot, a fene se gondolja, mi mindent tartogat még a Bhavacsakra –
—-Az biztos, hogy a te szabadságod nem olyan, mint az enyém, és valószínűleg elképzeléseink a közelében sem járnak annak, amit az árokban hortyogó úriember gondol (akár tiszta, akár tompa), de néha egész kellemes kisétálni a határba, el a templom és a temető mellett, ki egészen az autópálya fölött átívelő hídig, mert ott aztán igen hamar mellénk keveredik az Isten: autók húznak el alattad, azt se tudják, éppen most válsz eggyé az életükkel, most osztozol a sorsukban, együtt nevettek és sírtok, együtt átkozzátok és dicséritek mindazt, ami megváltoztathatatlan, tied a szellő, övék a felhő, tied a napkorong, övék az aszfaltra hulló sugarak melege, és amikor szemből érkezni látsz egy hatalmas kamiont, a kezeddel olyan mozdulatot teszel, amiről a sofőr tudni fogja: dudálnia kell, és így is lesz, megnyomja a kürtöt, és ahogy elhúz alattad a többtonnás járgány, a Doppler-effektust érzed a pórusaidon, aztán egy pillanatra persze elszomorodsz, eszedbe jut a szomszédlány, húgod itteni barátnője, nyaranta együtt lesték a helyi futballista srácokat, olvadoztak a vágytól, a hátrazselézett haj látványa egészen megkergítette őket, aztán egy évvel később jött a hír, a lány meghalt, a másik faluban az egyik ismerősével átrohantak a főúton, társának szerencséje volt, őt elütötte egy kamion, azonnal szörnyethalt a hűvös hajnali aszfalton, az autók elhúznak alattad, te figyeled őket a szikrázó napsütésben, s mialatt ott ácsorogsz a buszmegállóban (az üléseket ugyebár régen lecsavarozták), a mögötted levő árok felől hortyogás, szemben a zöldséges néni és a Faház-szonáta, várod a távolsági buszt, eszedbe jut egy másfajta szabadság: a szántóföldeken túl elterül egy magas fákkal körülhatárolt tisztás, néhanapján oda menekülsz az agyad hátsó felén tomboló démonok elől, az egyik öreg fűznek veted a hátad, lábaid magad előtt keresztbe téve, a kis csatorna felől szitakötő röppen feléd, a combodra száll, s a szárnyait billegteti, és igen, az a felhő odafönt egy-az-egyben úgy néz ki, mint egy ártalmatlan látomás, egészen hasonlít a Mare Tranquillitatisra, mit éjszakánként megláthatsz a Hold fényesebbik felén, s a közelben levő két hatalmas távvezetékoszlop kitartó bzzzzzzzz-hangjától lesz az itt és most valóban a Teljesség. Ezen a tisztáson nincs okod a szorongásra, nincs semmi sem, ami kibillenthetne az angyali egyensúlyodból, majd úgyis ráérsz a végén aggódni a kibékíthetetlen ellentmondásokon –
—-Csak gondolj bele, két szitakötőszárny-rezdülés közt hányan és hányszor támadnak föl kitűzött célok nélkül? Seb vagyok a lelkeden, te pedig seb vagy a lelkemen, és én mégis azt mondom: szó, szó, szó, semmi több; szavakat hordunk halomba, s nem látjuk: minden az, ami. Határtalanul határok közé szorítva ki mondhatja el magáról, bennem a Lényeg? A papírlap két oldalát egymástól ki tudná elválasztani? Azért, mert nincs hited, még lehetsz te a legszebb fűszál a réten –
—-És amint sikerül mindent teljesen kizárnom, én vagyok az Üresség – könnyedén és tisztán, és mindaz, mi napközben belülről emészt és módszeres lassúsággal fal föl, hirtelenjében semmiségként jelenik meg előttem; csak legyintek, és úgy érzem, igen, ehhez bármikor hozzá tudnék szokni –
—-Az árokban hortyogó úriember megfordul, háta alatt megreccsen két-három, a puha avar alatt elrejtőzött ágacska, Krisztus tökéletes testén pihen a reggeli nap, s ebben a nagy várakozásban óhatatlanul is visszatér a kérdés, amiről magad se tudod, káromlás-e vagy sem: mikor volt ideje Jézusnak így kipattintania magát? Meglehet, Isten fiaként nem volt szüksége hasprésekre a római padon. Igen, közel járhatsz az igazsághoz, de a várakozás, az most mindennél rosszabb, kiváltképp azért, mert hiányzik belőled a pók végtelen türelme, persze, tudod, valahol a távolban már jön feléd az a busz, és mire a zöldséges néni a levelüktől fosztott karalábégumókat kipakolja, és másod-unokatestvéred kacagása is elhal, ott ülsz majd a sofőr mögött az ablaknál kettővel, és figyeled a suhanó tájat, meg azt a valamit a szívedben, ami nélkül nincs Örökkévaló –
–
–
