Álmomban ajtót rajzoltam
a köztünk magasló áthatolhatatlan
megnemértés-falra, és kitártam
előtted, hadd gyere be az életembe
legalább még egy percre, mire
mondtad, úgyis csak egy perced van,
aztán amikor nem figyelve oda
kritizálni kezdted ezt a borzasztó
rendetlenséget, ami csak
azóta van, mióta te nem vagy,
gyorsan becsuktam és kiradíroztam,
hogy többé ne tudj kilépni.…
„mert a dolgok rendes létrejötte tökéletlen”
(Montaigne)
Ma reggel írtam egy verset, ami
(bár este, amikor át akartam
másolni a fejemből egy biztosabb
hordozóra, be kellett látnom,
hogy menthetetlenül elveszett)
egész nap tartotta bennem a lelket.
Ha minden nap csak egy ilyen
verset bírnék produkálni,
ami rajtam kívül soha
senkihez nem jut el,
túlzás nélkül állíthatnám:
tartalmas napom volt.…
Ennek is vége
mindjárt, hogy aztán újabba
fogjak, amikor ezt végre
kioltom. Megszívtam még egyszer
élvezettel a palackot, aztán nyomtam
egy barackot a fejére, ahogy szerette
/szerettem/szerettük, mielőtt kiléptem. (Sietni
kellet, várt már a következő áldozat.)
Az ágy fölé szerelt
légzéselvonót (csúcsszerkezet,
tárt ablaknál is perfektül működik) már nem fogja
észlelni, csak annyit, hogy fogy
az oda-vissza irány, még kicsi
van csak hátra, még lélegzik, emelkedik-süllyed,
de mintha már nem ő lenne, hanem egy léket
kapott matrac, amit többé nem lehet felfújni.…