Asszonyok

Rajbuzs faluban, éppen a templommal szemközt, emeletes, kőalapzatú, bádogtetőjű ház áll. A földszinten maga a házigazda, Filipp Ivanov Kasin – gúnynevén Gyugya – lakik családjával, az emeleten pedig, ahol nyáron mindig nagyon meleg, télen nagyon hideg van, átutazó hivatalnokok, kupecek és földbirtokosok szoktak megszállni. Gyugya telkeket bérel, kocsmát tart fenn a főúton, kátránnyal, mézzel, szarvasmarhával, szarkákkal kereskedik, és már nyolcezer rubelt gyűjtött össze, amelyet a városban, a bankban őriznek számára.
—-Idősebbik fia, Fjodor, egy gyárban dolgozik, ahol főgépész, és mint a parasztok mondják róla, nagyon felvitte az Isten a dolgát, úgyhogy mostanában szólni se lehet hozzá; Fjodor felesége, Szofja, csúnya, beteges asszony, otthon lakik, apósa mellett, egyre sír, és vasárnaponként beutazik a kórházba gyógykezelésre; Gyugya másodszülött fia, a púpos Aljoska, otthon lakik, apja mellett. Nemrégen megházasították, szegény családból való feleséget választottak neki, Varvarát: fiatal, szép asszonyka, egészséges és cicomázkodó. Mikor hivatalnokok és kupecek szállnak meg a háznál, mindig azt kívánják, hogy a szamovárt okvetlenül Varvara vigye be nekik, és az ágyukat is ő vesse meg.
—-Egy júniusi este, amikor lement a nap, s a levegőben széna, meleg trágya és frissen fejt tej illata terjengett, Gyugya udvarába egyszerű kis szekér gördült be, hárman ültek benne; egy harminc év körüli férfi, vitorlavászon öltönyben, mellette egy hét-nyolc éves kisfiú, nagy csontgombokkal díszített, hosszú fekete kabátban, a bakon pedig egy fiatal legény, vörös ingben.
—-A legény kifogta a lovakat, az utcára vezette megjáratni őket, az utas pedig megmosakodott, fohászt mondott, pokrócot terített a kocsi mellé, és leült vacsorázni a fiúval együtt; nyugodtan, ráérősen evett, és Gyugya, aki már sok átutazót látott életében, viselkedéséből megállapította róla, hogy gyakorlati érzékkel bíró, komoly ember, aki tudatában van saját értékének.
—-Gyugya a tornáclépcsőn ült mellényben, sapka nélkül, és várta, mikor szólal meg az utas. Megszokta, hogy az átutazók esténként, lefekvés előtt mindenféle történeteket beszélnek el, és ez kedvére volt. Felesége, Afanaszjevna, és menye, Szofja, az eresz alatt a teheneket fejték, Varvara az emeleten, a nyitott ablakban ült, és napraforgómagot eszegetett.
—-– Ez a gyerek nyilván a te fiacskád, ugye? – kérdezte Gyugya az utastól.
—-– Nem, fogadott gyerek, árva. Magamhoz vettem, hogy majdan üdvözüljek.
—-Társalogni kezdtek. Az utas közlékenynek és ékesszólónak bizonyult, Gyugya a beszélgetés során megtudta róla, hogy városi polgár, háztulajdonos, a neve Matvej Szavvics, most abban jár, hogy megnézze a kerteket, amelyeket német telepesektől bérel, s hogy a kisfiút Kuzkának hívják. Fülledt, tikkasztóan meleg este volt, senkinek sem akarózott aludni. Mikor besötétedett s az égen itt-ott sápadt csillagok kezdtek hunyorogni, Matvej Szavvics belefogott elbeszélni, honnan került hozzá Kuzka. Afanaszjevna és Szofja kissé távolabb álltak, úgy hallgatták. Kuzka a kapuhoz ment.
—-– Rendkívül bonyolult történet ez, apó – kezdte Matvej Szavvics – és ha az egészet elmondanám úgy, ahogy volt, ahhoz az egész éjszaka is rövid lenne. Úgy tíz évvel ezelőtt a mi utcánkban, éppen a mellettem levő kis házban, ahol most gyertyakészítő üzem meg az olajütő van, ott lakott Marfa Szimonovna Kaplunceva, idős özvegyasszony, annak két fia volt: az egyik kalauz a vasútnál, a másik, Vaszja – velem egykorú – odahaza lakott a mamuskájánál. A megboldogult öreg Kapluncev lovakat tartott, öt párat, és teherfuvarozó szekereket járatott a városba; özvegye nem hagyta abba ezt a dolgot, a teherfuvarosok munkáját éppen olyan hozzáértően irányította, mint a megboldogult, úgyhogy némely napokon öt rubelt is megkerestek fuvarozással. És a legénynek is voltak kis bevételei. Fajgalambokat tenyésztett, és adott el galambkedvelőknek; gyakran állt a tetőn, vesszőnyalábot hajított a magasba, fütyült, és jöttek a bukógalambok, egyenesen az égből; de neki ez kevés volt, még többet akart. Csízeket, seregélyeket fogott, kalitkákat fabrikált… Csupa semmiség, úgy ám, de ezekből a semmiségekből havi tíz rubel is összegyűlt. No, idők múltán az öregasszonynak megbénult a lába, ágyban kellett feküdnie. Ennélfogva a ház gazdasszony nélkül maradt, az meg ugyanolyan, mint ember szem nélkül. Töprengett az öregasszony, és elhatározta, hogy megházasítja fiát, Vaszját. Mindjárt hívatta a házasságközvetítőnőt, nagyjából előadta neki a kívánságát, súgtak-búgtak az asszonyok, s a mi Vaszjánk elment háztűznézőbe. Egy özvegynél, Szamohvalihánál, rátalált Masenykára. Az anyák nem sokat gondolkoztak, áldásukat adták a házasságra, s egy hét alatt nyélbe ütötték az egészet. Fiatalka volt a menyasszony, úgy tizenhét éves, pici, alacsonyka, de az arca fehér és kellemes, minden vonása akár egy úrikisasszonyé; a hozomány is rendes volt: ötszáz rubel készpénz, egy tehénke, ágy… Az öregasszony pedig – megérezte ezt az ő szíve előre – már három nappal az esküvő után elköltözött a mennyekbe, ahol nincsenek betegségek, sóhajtozások. A fiatalok misét mondattak érte, aztán lassanként enyhült a gyászuk. Nagyszerűen éltek vagy fél évig, s akkor új csapás érte őket. Csőstül szokott jönni a baj; Vaszját a községházára idézték, bevették szegényt katonának, még kedvezményt, haladékot sem adtak neki. Besorozták, és elhajtották a lengyel birodalomba. Isten akarata, az ellen nincs mit tenni. Mikor a feleségétől búcsúzott az udvaron, még csak hagyján, hanem mikor utolszor pillantott a szénapajta tetején összesereglett galambokra, patakzott szeméből a könny. Nézni is szívfájdító volt. Masenyka, hogy ne unatkozzék, nemsokára maga mellé vette az anyját; az ott is maradt a fiatalasszony lebetegedéséig, vagyis amíg meg nem született ez a Kuzka, azután elutazott Obojanyba a másik lányához, aki szintén férjnél volt, Masenyka pedig egyedül maradt a csecsemővel. Öt teherfuvaros, csupa részeges, vad fickó, a lovak, a parasztszekerek, hol a kerítés dőlt be, hol kéménytűz támadt, asszonyi ész nem képes boldogulni ilyesmivel, hát hozzászokott, hogy minden semmiség miatt hozzám forduljon mint szomszédhoz. No, az ember átmegy, intézkedik, tanácsokat ad… És tudjuk, hogy szokott az lenni: ha az ember betér valahova, ott teával kínálják meg, elbeszélgetnek… Én fiatal voltam, jó eszű, szerettem beszélgetni, bőven akadt nekem mondanivalóm bármilyen tárgyról, az asszony is művelt és jó modorú volt. Tisztán, takarosan öltözködött, és nyáron napernyővel járt. Néha vallási dolgokról vagy politikáról kezdtem beszélni vele, az hízelgett neki, és mindjárt teával, befőttel kínált… Egyszóval, nem akarom hosszú lére ereszteni a dolgot, csak annyit mondok neked, apó, hogy egy év se múlt el, és engem megszállt az ördög, az emberi faj ellensége. Kezdtem észrevenni, hogy amelyik nap nem megyek át az asszonyhoz, sehogy se találom a helyemet, kívánkozom utána, unatkozom. És folyton kieszeltem valamit, amiért átmehessek hozzá. „Ideje lesz – mondom – feltenni a téli ablakkereteket”, és egész nap ott lebzseltem nála, egyre azt hajtogattam, hogy másnap is fel kéne tenni még vagy két keretet. „Meg kéne számlálni Vaszka galambjait, megvannak-e mind” – és ez folyvást így ment. Állandóan beszélgettem vele a kerítésen át, s a vége felé, hogy ne kelljen olyan nagy kerülőt tennem, ajtócskát vágtam a kerítésbe. Sok gonoszságot és mindenféle aljasságot művelnek az asszonyok ezen a világon. Nemcsak mi, bűnösök, hanem a szent férfiak is engedtek a csábításnak. Masenyka engem nem igyekezett leszoktatni arról, hogy átjárjak hozzá. Ahelyett, hogy gondolt volna férjére, magára pedig vigyázott volna, szerelmes lett belém. Kezdtem észrevenni, hogy ő is unatkozik és kívánkozik utánam, mindig a kerítés mellett járkál, és a réseken át az én udvaromba nézeget. Egészen megzavarták a fejemet a mindenféle ábrándok. Húsvét hetében, csütörtökön, kora reggel, alighogy virradt, elindultam a piacra; utam az ő kapuja előtt vitt el, és máris hatalmába kerített az ördög; benéztem, a kerítése felső szélén olyan kis rács van, hát látom, hogy már felébredt, ott áll az udvar közepén, s a kacsákat eteti. Nem bírtam magammal, hívtam. Odajött, és csak nézett rám a kis rácson keresztül. Sápadt volt, s a szeme olyan álmos, a tekintete olyan gyöngéd… Nagyon tetszett nekem, és kezdtem bókokat mondani neki, mintha nem kiskapuban, hanem névnapi ünnepségen lettünk volna; ő elpirult, mosolygott, és csak nézett egyenesen a szemembe, pillája se rebbent. Elvesztettem a józan eszemet, és kezdtem neki érzéseimről, szerelmemről beszélni… Ő kinyitotta a kiskaput, beengedett, és attól a reggeltől fogva úgy éltünk egymással, mint férj és feleség.
—-Az udvarba a púpos Aljoska jött be az utcáról, és zihálva, senkire se nézve, besietett a házba; egy perc múlva kiszaladt a házból, nyakában harmonikájával, és csörgetve zsebében a rézpénzt, futás közben napraforgómagot ropogtatva eltűnt a kapu mögött.
—-– Hát ez kicsoda? – kérdezte Matvej Szavvics.
—-– A fiam, Alekszej – felelte Gyugya. – Mulatni megy a csibész. Isten púppal verte meg, hát nem ítéljük meg szigorúan.
—-– És folyton mulat a legényekkel, folyton dorbézol – sóhajtott Afanaszjevna. – Húshagyókedd előtt megházasítottuk, gondoltuk, hátha akkor jobb lesz, de most még rosszabb.
—-– Hiábavaló volt az egész. Csak más ember lányát tettük boldoggá, és semmi hasznunk belőle – mondta Gyugya.
—-Valahol a templom mögött nagyon szép, bánatos dalra zendítettek. A szövegét nem lehetett érteni, csak a hangok hallatszottak tisztán: két tenor meg egy basszus. Minthogy mindenki őket hallgatta, az udvaron hamarosan néma csönd lett… Két hang hirtelen gyöngyöző nevetéssel hagyta abba az éneket, de a harmadik, a tenor, folytatta, és olyan magas hangot fogott, hogy a hallgatók önkéntelenül is a mennybolt felé néztek, mintha a szárnyaló hang egészen az égig szállna. Varvara kijött a házból, és kezét ellenzőül a szeme fölé emelve, mintha sütne a nap, a templomra nézett.
—-– Ezek a papnövendékek a tanítójukkal – mondta.
—-A három hang megint együtt énekelt. Matvej Szavvics sóhajtott és folytatta.
—-– Hát így állt a dolog, apó. Vagy két év múlva levelet kaptunk Vaszjától, Varsóból. Azt írta, a parancsnokság hazaküldi, hogy felépüljön. Mert ő beteg. Addigra kivertem a fejemből a bolondságot, és szép menyasszonyt szereztek nekem, csak azt nem tudtam, hogyan szabaduljak meg ettől a szerelmi ügytől. Mindennap készültem, hogy beszélek Masenykával, de nem tudtam, miképp fogjak a dologhoz, hogy ne legyen belőle asszonyi sírás-rívás. A levél felszabadított engem. Együtt olvastuk el Masenykával; ő elfehéredett, olyan volt, akár a hó, én meg mondom neki: „Hála istennek – mondom –, ezek szerint te most megint férjes asszony leszel.” Ő meg: „Nem tudok én vele élni.” „De hiszen ő a férjed” – mondom én. „Hát aztán… Sose szerettem, akaratom ellenére mentem hozzá. Anyám parancsolta.” „Te csak ne vonakodj, ostoba – feleltem –, azt mondd meg: megesküdtél vele a templomban vagy nem? „Megesküdtünk – azt mondja –, de én téged szeretlek, és veled fogok élni halálom napjáig. Hadd nevessenek az emberek… Nem törődöm én azzal…” „Te istenfélő vagy, ugye, és olvastad, mi áll az Írásban?”
—-– Akit férjhez adtak, annak a férjével kell élnie – mondta Gyugya.
—-– Férj és feleség egy test, egy lélek. „Vétkeztünk – mondom –, könnyítenünk kell a lelkiismeretünkön, és félnünk kell Istent. Bevalljuk a bűnünket Vaszjának; békés, szelíd ember ő, nem fog megölni bennünket. És – mondom –, jobb e világon a törvényes férjtől kínokat elszenvedni, mint az utolsó ítéletkor a fogakat csikorgatni.” De nem hallgatott rám az asszony, megmakacsolta magát, mondhattam én bármit! „Téged szeretlek!” – mindenre ez volt a felelet, semmi más. Megérkezett Vaszja pünkösd előtti szombaton, kora reggel. Én a kerítésen át mindent láttam: beszaladt a házba, egy perc múlva kijött, karjában Kuzkával, és sírt és nevetett, csókolgatta Kuzkát, s közben a szénáspajtát nézte – Kuzkát sem akarta letenni, a galambokat is szerette volna látni. Gyöngéd, érzelmes ember volt. Szerencsésen telt a nap, csöndben, békében. Megszólalt az esti ájtatosságra hívó harang, én meg gondolom magamban: holnap pünkösd, ezek mért nem díszítik fel a kerítést zöld lombokkal? Itt valami nincs rendjén, gondolom magamban. Átmentem hozzájuk. Hát látom, hogy Vaszja a szoba közepén a padlón ül, forgatja a szemét, mintha részeg volna, az arcán könnyek peregnek, keze remeg; batyujából pereceket, gyöngyfüzéreket, mézeskalácsot meg mindenféle ajándékot szed elő, és szétszórja a padlón. Kuzka – akkor hároméves volt – mellette csúszkál, és mézeskalácsot majszol, Masenyka pedig a kemence mellett áll, sápadt, egész testében reszket és dünnyögi: „Én neked nem vagyok feleséged, nem akarok veled élni” – meg efféle ostobaságokat. Én Vaszja lábaihoz borultam, és azt mondtam: „Vétkeztünk ellened, Vaszilij Makszimics, bocsáss meg, a Krisztus szerelmére!” Aztán felálltam, és ezekkel a szavakkal fordultam Masenykához: „Magának, Marja Szemjonovna, most meg kell mosnia Vaszilij Makszimics lábát, és a kedvében járnia. Legyen engedelmes felesége, énértem pedig imádkozzék Istenhez – mondom –, hogy ő, nagy irgalmában, bocsássa meg vétkemet.” Mintha egy mennybéli angyal sugalmazta volna szavaimat, úgy prédikáltam Masenykának ezt az erkölcsi oktatást, és olyan mély érzéssel beszéltem, hogy a könny is kicsordult a szememből. Vagy két nappal később átjön hozzám Vaszja. „Én megbocsátok, Matyusa – azt mondja – neked is, a feleségemnek is, isten áldása kísérjen benneteket. Ő katonafeleség, asszonyi sors ez, fiatal még, nehéz megtartóztatnia magát. Nem ő az első, sem az utolsó. Csak arra kérlek – azt mondja –, hogy úgy viselkedj, mintha semmi se történt volna közöttetek, ennek még a látszatát is kerüld, én pedig – azt mondja – majd igyekszem kedvében járni, hogy újra megszeressen.” Kezet nyújtott nekem, teát is ivott, és jókedvűen ment el. No, gondoltam, hála istennek, és én is felvidultam, hogy minden olyan jól végződött. De alighogy Vaszja kilépett az udvarból, jött Masenyka. Valóságos csapás! Nyakamba akaszkodott, sírt és könyörgött: „Az isten szerelmére, ne hagyj el, nem élhetek nélküled!”
—-– Micsoda aljas némber! – sóhajtott fel Gyugya.
—-– Rákiabáltam, nagyot toppantottam, kiráncigáltam a pitvarra, s a kaput kampóval zártam be. „Eredj – kiabáltam –, menj a férjedhez! Ne szégyeníts meg engem az emberek előtt, féljed az Istent!” És ez a história mindennap megismétlődött. Egy reggel állok az udvaromon az istálló mellett, egy kötőféket javítok. Felpillantok, hát egyszerre csak látom, hogy Masenyka szalad az udvaromba a kerítésajtócskán át, mezítláb, egy szál alsószoknyában, egyenesen hozzám, és mindkét kezével megragadja a kötőféket, egészen bekátrányozta magát, reszket, sír… „Nem bírok vele élni, undorodom tőle; nincs hozzá erőm! Ha nem szeretsz, akkor inkább ölj meg.” Én dühbe gurultam, és vagy kétszer ráhúztam a kötőfékkel, de ekkor beszalad a kisajtón Vaszja, és kétségbeesetten kiabál: „Ne üsd! Ne üsd!” Ő maga meg odarohan, és mintha megháborodott volna, nekiveselkedik, és két ököllel, teljes erejéből veri az asszonyt, aztán ledönti a földre, és lábaival tapos rajta; én igyekeztem védelmezni, de ő kapta a gyeplőt, és most azzal esett neki. Ütötte-verte, és közben, akár a csikó, egyre nyihogott: „Hihihi!”
—-– Téged kéne azzal a gyeplővel… – mormogott Varvara, elmenőben. – Meggyötörtétek azt a szegény asszonyt, átkozottak!
—-– Elhallgass, hé! – kiáltott rá Gyugya. – Te kanca!
—-– Hihihi! – folytatta Matvej Szavvics. – Az ő udvarából odafutott hozzánk egy teherfuvaros, én meg odaszólítottam a béresemet, aztán hárman kiszabadítottuk a kezei közül Masenykát, karon fogtuk és hazavezettük. Ilyen botrány! Ugyanaznap este átmentem, meglátogattam. Feküdt az ágyban, vizes borogatásokba bugyolálva, csak az orra meg a szeme látszott ki; a mennyezetre bámult. Mondom: „Jó estét, Marja Szemjonovna!” Hallgat. Vaszja meg a másik szobában ül, fejét a kezére hajtja és sír: „Én gonosztevő! Tönkretettem az életemet! Uramisten, add, hogy meghaljak!” Vagy egy fél órácskát ültem Masenyka mellett, és a lelkére beszéltem. Kínlódtam. „A jámborok a túlvilágon – mondom – a mennyországba jutnak, de te a tüzes gyehennába, a többi feslett életű nőszeméllyel együtt… Ne szegülj ellen a férjednek, borulj a lába elé.” Ő meg egy hangot se szól, még a szemével se pislant, mintha valami kőbálványnak beszéltem volna. Másnap Vaszja megbetegedett, valami koleraféle baja volt, és estére, mint hallottam, meghalt. Eltemették. Masenyka nem ment ki a temetőbe, nem akarta az emberek előtt szégyentelen arcát és kék foltjait mutogatni. S a polgárok között hamarosan az a hír kapott lábra, hogy Vaszja nem természetes halállal halt meg, hanem Masenyka pusztította el. Fülébe jutott ez a hír a hatóságoknak is. Vaszját kiásták, felboncolták, s a gyomrában arzént találtak. A dolog világos volt, semmi kétség se fért hozzá; rendőr jött, elvitte Masenykát és vele együtt az ártatlan Kuzkát is. Börtönbe zárták. Nagyon is fickándozott az asszony, Isten megbüntette. Úgy nyolc hónap múlva volt a tárgyalás. Emlékszem, ott ült a lócán, fehér fejkendőcskében, szürke fegyencruhában, lesoványodva, arca sápadt, tekintete éles, látni is szívfájdító volt. Mögötte egy katona, fegyverrel. Nem tett beismerő vallomást. A bíróságon egyesek azt állították, hogy ő mérgezte meg férjét, mások meg azt bizonygatták, hogy a férj maga vett be mérget bánatában. Én tanú voltam. Mikor engem hallgattak ki, feltártam mindent őszintén. „Ő a bűnös – mondtam. – Nincs ezen mit titkolni. Nem szerette a férjét. Erős jellemű asszony volt…” Reggel kezdődött a tárgyalás, és estére hozták meg az ítéletet: száműzetés Szibériába, tizenhárom évi kényszermunkára. Az ítélet kimondása után Masenyka még vagy három hónapig a mi börtönünkben ült. Én meg-meglátogattam, és emberségből mindig vittem neki egy kis teát, kis cukrot. Ő meg mihelyt megpillantott, minden ízében reszketni kezdett, és halkan mormolta: „Menj! Menj!” És Kuzkát magához szorította, mintha attól félt volna, hogy elveszem tőle. „Lám – mondom neki –, hova jutottál! Ej, Mása, Mása, elveszett lélek! Nem hallgattál rám, mikor a jóra oktattalak, most aztán sírhatsz. Magad vagy bűnös – mondom –, hát magadat hibáztasd.” Így oktatom, ő meg: „Menj! Menj!” – és Kuzkával szorosan a falhoz lapul, egész testében remegve. Mikor tőlünk elvitték a kormányzóságba, kikísértem a vasútig, és egy rubelecskét csúsztattam a batyujába, hogy üdvözüljek. De nem jutott el Szibériáig… A kormányzósági székhelyen megbetegedett forrólázban, és meghalt a börtönben.
—-– Ki mint vet, úgy arat – mondta Gyugya.
—-– Kuzkát meg visszaküldték, haza… Gondolkoztam, gondolkoztam, és magamhoz vettem. Miért ne? Igaz, hogy fegyenc anyától származik, de azért ő is ember, lelke van, megkeresztelték… Én sajnálom. Segédet nevelek belőle, vagy ha nem lesznek gyermekeim, kereskedőt. Most, hogy idejöttem, magammal hoztam, hadd tanuljon bele a dologba.
—-Mialatt Matvej Szavvics ezeket elmondta, Kuzka a kapu mellett egy kövön ült, és fejét két kezére támasztva, az égre bámult; messziről nézve a homályban olyan volt, mint valami kis tuskó.
—-– Kuzka, eredj aludni! – kiáltott oda neki Matvej Szavvics.
—-– Igen, már ideje – mondta Gyugya feltápászkodva; hangosan ásított, és így toldotta meg szavait: – Mindenáron a maguk esze járása szerint akarnak cselekedni, nem hallgatnak az okos szóra, aztán lám, ez az eredmény.
—-Az udvar fölött, az égen már ott úszott a hold; gyorsan haladt az egyik irányba, az alatta lebegő felhők pedig a másikba; a felhők tovasuhantak, de a hold mindig az udvar fölött volt látható. Matvej Szavvics a templom felé fordulva fohászt mondott, aztán jó éjszakát kívánt, és lefeküdt a földre, a szekér mellé. Kuzka is elmondta imáját, aztán lefeküdt a szekéren, és kabátjával takarózott be; hogy kényelmesebben feküdjék, kis mélyedést ásott magának a szénában, és úgy összegömbölyödött, hogy a könyöke a térdéhez ért. Az udvarról látni lehetett, amint Gyugya odalent a szobájában gyertyát gyújtott, pápaszemet tett fel, és a sarokba állt egy könyvvel. Sokáig olvasott és hajlongott.
—-Az utasok elaludtak. Afanaszjevna és Szofja odament a szekérhez, nézegették Kuzkát.
—-– Alszik a kis árva – mondta az öregasszony. – Vékonyka, cingár, csak csont és bőr. Nincs édesanyja, nincs, aki az úton enni adna neki.
—-– Az én Grisutkám vagy két évvel lehet idősebb – mondta Szofja. – Rabságban él a gyárban, anyátlanul. A gazda talán veri is. Az előbb, mikor erre a fiúcskára néztem, az én Grisutkám jutott eszembe… és vérzett a szívem.
—-Csöndben múlt el egy perc.
—-– Talán nem is emlékszik az anyjára – mondta az öregasszony.
—-– Hogy emlékeznék!
—-És Szofja szeméből kövér könnycseppek csordultak ki.
—-– Hogy összegombolyodott, akár egy cica… – mondta, és sírdogált is, mosolygott is meghatódottságában és szánakozásában. – Szegény kis árvám.
—-Kuzka összerezzent, és kinyitotta a szemét. Csúnya, ráncokba vont, kisírt arcot pillantott meg maga előtt, amellett egy másikat, egy fogatlan, hegyes állú, görbe orrú öregasszonyét, fölöttük pedig a végtelen égboltot, a futó felhőket meg a holdat – és rémületében felkiáltott. Szofja is felkiáltott; mindkettőjüknek felelt a visszhang, és a tikkasztóan meleg levegőben nyugtalanság áradt el, a szomszédban kereplőt forgatott az éjjeliőr, ugatni kezdett egy kutya. Matvej Szavvics valamit dörmögött álmában, és a másik oldalára fordult.
—-Késő este, mikor már mindenki aludt, Gyugya is, az öregasszony is, a szomszéd éjjeliőr is, Szofja kiment a kapu elé, és leült a kis lócára. A fullasztó hőségtől és a sírástól megfájdult a feje. Az utca széles és hosszú volt; jobbra vagy két verszta, balra ugyanannyi, a végét meg látni se lehetett. A hold továbbment, már nem az udvar fölött világított, hanem a templomon túl. Az utca egyik oldalát holdfény árasztotta el, a másik pedig árnyékoktól sötétlett: a nyárfák és seregélydúcok hosszú árnyékai végighúzódtak az egész utcán, a templom árnyéka pedig – fekete és félelmetes – szélesen terült el, és beborította Gyugya kapuját meg a ház felét. A környék néptelen és csöndes volt. Az utca végéről olykor-olykor alig hallható zeneszó hangzott; Aljosa játszott a harmonikáján.
—-A templomfal mellett az árnyékban valaki járt, de nem lehetett megállapítani, ember-e, tehén-e, vagy talán egyik se, csak valami nagy madár surrogott a lombok között. De az árnyékból egyszerre csak kilépett egy alak, valamit mondott férfihangon, aztán eltűnt a templom mellett húzódó mellékutcácskában. Valamivel később a kaputól vagy két ölnyire egy másik alak bukkant fel; a templom irányából jött egyenesen a kapu felé, s mikor észrevette a kis lócán ülő Szofját, megállt.
—-– Varvara, te vagy az? Csak nem?
—-– És ha én vagyok?
—-Varvara volt az. Egy percig csak álldogált, aztán odament a kis lócához, és leült.
—-– Hol jártál? – kérdezte Szofja.
—-Varvara nem felelt.
—-– Csak aztán bajba ne kerülj, menyecske – mondta Szofja. – Hallottad, hogy Masenykát lábbal tiporták, gyeplőszárral ütötték? Jól vigyázz, nehogy te is ilyen sorsra juss.
—-– Bánom is én.
—-Varvara a kendőjébe nevetett, és suttogva mondta:
—-– A pópa fiával sétáltam.
—-– Ostobaságokat fecsegsz.
—-– Bizony isten.
—-– Az bűn! – suttogta Szofja.
—-– Hadd legyen… Mit bánom én! Ha bűn, hát bűn. Inkább a pusztító villámcsapás, mint ilyen élet. Fiatal vagyok, egészséges, a férjem pedig púpos, undorító, durva, rosszabb annál az átkozott Gyugyánál is. Lánykoromban koplaltam, sose laktam jól, mezítláb jártam, Aljoska gazdagsága kísértésbe ejtett, engedtem a csábításnak, és rabságba kerültem, mint hal a varsába; szívesebben hálnék egy kígyóval, mint ezzel a rühes Aljoskával. Hát a te életed? Az se  különb. A te Fjodorod elkergetett téged a gyárból az apjához, ő meg mással éli világát; a kisfiadat elvették tőled, és rabságba adták. Robotolsz, akár egy ló, és soha jó szót nem hallasz. Inkább egész életében lány maradjon az ember, inkább félrubeleseket fogadjon el a pópa fiától, könyöradományokat gyűjtsön, inkább a kútba ugorjék…
—-– Ez bűn! – suttogja újra Szofja.
—-– Bánom is én.
—-Valahol a templom mögött megint rázendített a szomorú dalra ugyanaz a három hang: két tenor és egy basszus. És a szavakat megint nem lehetett érteni.
—-– Korhelyek… – nevette el magát Varvara.
—-És kezdte suttogva mesélni, hogy ő éjszakánként a papfiúval sétálgat, és miket mond az neki, és milyen barátai vannak, és hogy ő – Varvara – az átutazó hivatalnokokkal és kupecekkel hogy szokott mulatni.
—-A szomorú daltól kedve támadt az embernek a szabad élethez, Szofja nevetni kezdett, bűnnek is, veszedelmesnek is, édesnek is tetszett neki, hogy hallgatja, irigységet érzett, és sajnálta, hogy ő maga is nem követett el bűnöket, mikor még szép és fiatal volt…
—-A vén templom tornyában éjfélre harangoztak.
—-– Ideje lefeküdni – mondta Szofja, és felállt –, nehogy Gyugya észrevegye távollétünket.
—-Mindketten csöndesen bementek az udvarba.
—-– Én elmentem, hát nem hallottam, mit beszélt ez még Masenykáról – mondta Varvara, miközben megvetette ágyát az ablak alatt.
—-– Azt mondta, hogy Masenyka börtönben halt meg. Merthogy megmérgezte a férjét.
—-Varvara lefeküdt Szofja mellé, elgondolkozott, és halkan mondta:
—-– Én elpusztítanám az én Aljoskámat, csöppet se sajnálnám.
—-– Micsoda ostobaságokat beszélsz, az istenért!
—-Mikor Szofja már majdnem elaludt, Varvara hozzábújt, és a fülébe súgta:
—-– Pusztítsuk el Gyugyát és Aljoskát!
—-Szofja megremegett, és nem szólt semmit, aztán kinyitotta a szemét, és sokáig mereven bámult a mennyezetre, pillája se rebbent.
—-– Megtudják az emberek.
—-– Nem tudják meg. Gyugya már öreg, ideje, hogy elpatkoljon, Aljoskáról meg majd azt hiszik, hogy a sok ital ölte meg.
—-– Félek… Isten megbüntet.
—-– Bánom is én…
—-Egyikük sem aludt, némán töprengtek.
—-– Fázom – mondta Szofja, és minden ízében remegni kezdett. – Úgy látszik, már nemsokára virrad… Alszol?
—-– Nem… Ne hallgass rám, galambocskám – suttogta Varvara. – Haragszom rájuk, az átkozottakra, és magam se tudom, mit beszélek. Aludj, mert már hamarosan megvirrad… Aludj…
—-Mindketten elhallgattak, lecsillapodtak, s néhány perc múlva elaludtak.
—-Legkorábban az öregasszony ébredt fel. Fölkeltette Szofját, és mindketten kimentek megfejni a teheneket. Megjött a púpos Aljoska, teljesen elázva, harmonika nélkül; a térde és melle csupa homok és szalma volt – nyilván elesett útközben hazafelé. Tántorogva ment a fészerhez, azonmód, vetkezetlenül egy szánkóba feküdt, és tüstént horkolni kezdett. Mikor a felkelő nap ragyogó fényétől megcsillant a templom keresztje, szikráztak az ablakok, s végig az udvaron, a harmatos füvön a fák meg a kútgém vetette árnyékok húzódtak, Matvej Szavvics felugrott, és sürögni-forogni kezdett.
—-– Kuzka, kelj fel! – kiáltotta. – Ideje befogni! Gyorsan!
—-Kezdődött a reggeli jövés-menés, zűrzavar. Egy fiatal zsidó asszony, barna, fodros ruhában, lovat vezetett az udvarba, itatni. Panaszosan csikorgott a kútgém, koppant a vödör… Kuzka álmosan, bágyadtan, harmattal lepve ült a szekéren, lomhán öltötte fel kabátkáját, hallgatta, amint a vederből a víz a kútba loccsan, és megdidergett a hidegtől.
—-– Nénő – kiáltotta Matvej Szavvics Szofjának –, noszogasd csak a legényemet, hogy menjen befogni.
—-Ugyanekkor Gyugya is kikiáltott az ablakból:
—-– Szofja, a zsidó asszonytól kérd el az egy kopejkát az itatásért. Hogy ideszoktak a koszosok!
—-Az utcán juhok futkostak ide-oda, és bégettek; asszonyok kiáltoztak a pásztorra, az meg fújta a sípját, pattogtatta ostorát, vagy felelgetett nekik rekedt, öblös, mély hangon. Három birka befutott az udvarra, nem találták a kaput, s a kerítést döfködték. A zajra Varvara is felébredt, ölébe kapta az ágyneműt, és indult a ház felé.
—-– Legalább a birkákat kihajtanád! – kiáltott rá anyósa. – Nagyságos asszony!
—-– Hát még mit nem! Jut eszembe nektek, hitvány népségnek, dolgozni – mormogta Varvara, és eltűnt a házban.
—-Megkenték a kocsikerekeket, és befogták a lovakat. A házból kilépett Gyugya, kezében számlákkal, leült a tornáclépcsőre, és kezdte kiszámítani, mennyi jár neki az átutazótól a szállásért és az itatásért.
—-– A zabot nagyon drágán számítod, apó – mondta Matvej Szavvics.
—-– Ha drága, ne vegyél. Nem kényszerítünk rá, kupec.
—-Mikor az utasok a kocsihoz mentek, hogy felüljenek és elrobogjanak, egy percre feltartóztatta őket valami: Kuzka sapkája elveszett.
—-– Hova tetted azt a sapkát, te disznó! – förmedt rá Matvej Szavvics haragosan. – Hol az a sapka?
—-Kuzka rémülettől eltorzult arccal szaladgált a kocsi körül, aztán, mivel ott nem találta, a kapuhoz futott, onnan a fészer alá. Az öregasszony meg Szofja segített neki keresni.
—-– Kitépem a füledet! – ripakodott rá Matvej Szavvics. – Gazfickó!
—-Előkerült a sapka a kocsifenékből. Kuzka a kabátujjával lekefélte róla a szénaszálakat, fejébe nyomta, és bátortalanul, még mindig rémült arccal, mintha attól félne, hogy hátulról rávernek, felmászott a kocsira. Matvej Szavvics keresztet vetett, a legényke megrántotta a gyeplőt, a kocsi elindult, és kigördült az udvarról.

Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása

Hermann_Knopf_Gut_bewachter_Schlaf_NM


Please follow and like us:
0
Kategória: Fordítás, Novella, Próza. Bookmark the permalink.

Hozzászólások

Email címét soha nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

*
*

*

  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik

  • Ajánljuk