A képregényből kreált filmsorozat főhőse, Oliver Queen, egy pokoli szigetről hazatérő milliomos csemete annak szenteli életét, hogy bosszút álljon mindazokon, akik – az apjától ráhagyott lista szerint – cserben hagyták szülővárosát, Starling City-t.
Ennek érdekében zöld csuklyát ölt, és íjjával, amit egy szigetbeli társának köszönhetően tökéletesen megtanult kezelni, nekifog „leszedni” a gonosztevőket.
Elég banális téma, meg kell hagyni, számos (vagy túlnyomórészt) Batman-beütéssel és a monotónia veszélyével, viszont meglehetősen jól kivitelezve ahhoz, hogy az ember várakozással tekintsen a nemsokára megjelenő 3. évad elé (azt hiszem, okt. 8.-án indul) – legalább azzal az izgalommal, mint mondjuk egy újabb The Walking Dead évad elé.
Persze ebben nagy szerepet játszanak az egyes részeken átívelő hosszabb távú történetek, amelyek a különálló eseteket össze is fogják és meg is dobják, kellően fordulatossá téve a cselekményt, illetve a kvázi szuperhősök populálta világot. Ámde egyebet is láthatunk: hétköznapi embereket, hétköznapi problémákkal, többnyire rokonszenves alakításokban, sőt!, közben a két sík – a „fantasztikus” és a „szokványos” – ügyes, kiegyensúlyozott kombinálását, amiben az utóbbi nem engedi az előbbit lufiként elszállni, vagy adott esetben éppenséggel fordítva, ahogy a rendezés – a szemmel láthatóan nem valami fényes költségvetés ellenére – iparkodik egy bízvást tartalmasnak is nevezhető időtöltést nyújtani, lehetőleg minél több réteg számára. Mert mindig van valami lebilincselő a (gyakran látszólagos) ellentétek egymásba játszásában, a (sokszor várható) fekete-fehér séma megbontásában, és egy olyan mozgás érzékeltetésében, ami a képzelet szüleményeit is a „való” élet dinamikus részeként mutatja. Ez meg pont úgy érvényes a szappanopera-szerű intermezzókra, amelyek képesek megtalálni az utat az úgynevezett átlagnéző felé – akinek a rezonálása nemcsak a nézettségmutató miatt fontos, hanem a „szirupos igazságok” helyet adásának szempontjából is, ami mellesleg szólva a közfelfogás szerint egyenlő, mi több azonos a valóságos élettel, annak minden drámaiságával (családi zűr, szerelmi szálak stb.).
És akkor még nem említettük a „csapatot”, Oliver társait. Azokat, akik beszállnak az egykori selyemfiú (lásd például a flashbackekben elbeszélt múltbeli eseményeket, főleg a szigetbelieket), de mostanra már felelős felnőtté vált főhős vállalkozásába. Ők egy külön világot képviselnek, amelyben terv- és szakszerűen lenyomozzák, majd „kiszedik” a városukra (ami tulajdonképpen kicsiben a tágabb világ is) veszélyt jelentő „elemeket”. Jól koordinált csapat, megbízható bodyguard-dal (Diggle), bájos és intelligens titkárnővel (Felicity), íjász-segéddel (Roy), kiegészülve egy rendőrnyomozóval (Lance) és elszántan összefogva a közös cél érdekében, amely az újabb és újabb figurák feltűnésével egyenesen arányosan mind több kacifántos, a humort sem nélkülöző helyzetet produkál, és viszi sodró lendülettel előre az akciót.
Némelyek szerint a show lelke a főhős, a „vigilante” (pontosabban az őt alakító színész, Stephen Amell): meglepően gyakorlott könnyedséggel tartja kezében a dolgokat, a kirívót mellőző mérséklettel adva meg a történetek alaphangulatát, ami vélhetően nem kis erény egy olyanfajta látványosság esetén, amely a „sztárkodás” csapdájával csábít.
