Amikor ébredés után kihajolt a szélesre tárt ablakon, arcon simította az orgonaillatú hajnal. Egyszerre jeges borzongás futott végig a tarkóján, tudta, a másnapossággal járó valamennyi kínzó tünet – szüntelen fejfájás-émelygés, avas szájszag és természetesen a nyirkosság bűze – végigkíséri majd, akármi is történjék.
—-Előző éjszaka csúnyán berúgott, pedig az öccse figyelmeztette, baj lesz, ha nem tart mértéket a borral. Róla persze lepergett az intés; neki ugyan senki meg ne mondja, mikor mit tehet. Valahol mélyen ugyan érezte, viselkedésével szégyent hozhat a fejükre; ha képtelen a józan mértékletességre, azzal csak árthat az ügynek.
—-„És mi van Tamással?”
—-Igen, ő talán többet ártott ostoba kételkedésével az ügynek. Az a fiú eddig hol volt? Mit hitt? Milyen zsinórmérték szerint élte megszámlált napjait? De azért ne feledkezzünk meg a saját „botlásáról”, amit csak jóindulattal nevezhetünk annak, hiszen ha őszinték akarunk lenni, akkor nyugodtan kijelenthetjük: gyáva volt. A Mester előre figyelmeztette, háromszor is megtagadja majd a kakasszó előtt. Én ugyan nem, jelentette ki határozottan, de aztán csak igaza lett az Emberfiának. Olyan könnyedén hazudtam a szolgálók szemébe, hogy arcizmom se rezdült.
—-„Nem volt más választásom.”
—-Már hogyne lett volna, szőtte tovább a gondolatot, hiszen elrendeltetett: én vagyok a szikla, amire az egyház épül, s amin nem vesznek erőt az alvilág kapui sem. Hát akkor hogy jön ő ahhoz, hogy Tamást bírálja, mikor saját cselekedeteinek súlyával sincsen tisztában?
—-Az ablaktáblákat becsukván a fürdőszobába lépett. A csorba kancsóból vizet öntött a lavórba, s megmosta az arcát. A fodrozódó víz tükrében találkozott a tekintetével. Hirtelen újra ott állt a tóparton Andrással. Éppen kivetették a hálót, amikor megjelent a Mester. Pocsék napjuk volt, alig akadt fogás, csak pár félbetörött kagyló és néhány rák, hal semmi. „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” Először nem értették, mit akar tőlük ez a jöttment alak, de a tekintetében volt valami, ami az eszelősök sajátja, így otthagyták a vízből kihúzott hálót a bárka mellett, és elindultak az idegen után.
—-Mielőtt a Mester fölemelkedett a fellegek közé, ígéretet tett arról, hogy elküldi a Szentlelket. Ez tegnap meg is történt, és senki nem volt felkészülve arra, ami rájuk várt. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, emlékezett vissza, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol összegyűltünk. Majd apró lángnyelvek jelentek meg nekünk szétoszolva, és ahogy leereszkedtek mindegyikünkre, hirtelenjében nem volt előttünk titok; tiszta világosság öntötte el a szíveket. Aztán eszébe jutott, a többiek unszolására beszédet is kellett mondania, holott pontosan tudták, János a jobb szónok, de ő folyton lámpalázas, soha nem akar a nyilvánosság előtt szónokolni, vele szemben Péter viszont a sűrű dadogások közepette is a meggyőző ember képét sugallja.
—-„Aztán egyszer csak vége lett.”
—-A beszéd után rengetegen keresztelkedtek meg, sok száz és ezer ember jött átadni magát az új hitnek. Emlékezett rá, hogy a nap vége felé elege lett mindenből és mindenkiből, s végül egy olcsó kifogással („Ne haragudjatok, nem érzem jól magam, muszáj lepihennem, holnap találkozunk.”) elköszönt a többiektől, és bezárkózott a szobájába két kancsó testes, keleti borral. Valamikor éjfél felé kopogtatott be hozzá az öccse, hogyléte felől érdeklődvén. Összegabalyodó nyelvvel küldte el a fenébe, jobb, ha leszállsz rólam, hagyj békén, mi közöd van hozzám, mondtam, hogy elfáradtam, muszáj lazítanom, eredj a dolgodra. A következő pillanatban már ájultan hevert az ágyban.
—-Pontosan tudta, törölte meg az arcát egy foszlott, büdös ronggyal, hogy ami tegnap történt, az volt az új kezdet, és ha a legközelebbi eljövetelig sokat is kell még várni, addig se lesznek egyedül. A szobájába lépve – kevéske habozás után – az asztalon álló kancsóhoz sétált, majd megremegő orrcimpával beleszagolt: igen, a tegnapi bor kétségtelenül megecetesedett, de arra még jó, hogy a szomjamat oltsam. Azzal meghúzta a bort, s egyszeriben úgy érezte, másnaposságának tünetei közül a legkínzóbb – a gyűlöletes fejfájás – hirtelenjében semmissé lett. Végül is az ő vére, gondolta, és elmosolyodott, bár a szíve körül szomorúságot érzett.
—-„Szeretni kell.”
—-Mégpedig határtalanul, erősítette meg a parancsolatot. De vajon lesz-e könnyebb? És hogyan szeressem embertársaimat, folytatta, ha magamat se tudtam soha, s félő, hogy ezután se leszek képes? Ne aggódj, Péter, szólalt meg egy másik hang a fejében (talán Jézusé), az elesettek egyszer támaszra lelnek majd, csak bízz abban, ami megígértetett.
—-A következő langyos korty után magára húzta a felöltőjét. A saru szíjával nem sokat bíbelődött: lazán hagyta, hogy bármikor kiléphessen belőle; az utóbbi időben gyakran begörcsölt a talpa egyetlen viseltes lábbelijétől.
—-Akkor ott a tó partján minden sokkal egyszerűbb volt, tudták, mi igen és mi nem, és egyértelmű volt az is, hogy hallgatniuk kell rá. Céltalan életük egy szempillantás alatt megtelítődött értelemmel. S amint ott lépkedtek az idegen mögött, óhatatlanul is elmosolyodott: még hogy emberek halásza leszünk, és főleg András, aki még a hálót se tudja tisztességesen összehajtani, nemhogy a vízbe vetni. Később, jóval később jött csak rá, miért is fogalmazott így a Mester.
—-Az ajtón kilépve eszébe jutott, mindenféleképpen bocsánatot kell kérnie azoktól, akiket megbántott.
–
–
