A fonott széken várok a paplan emelkedésére,
csak egy kupac vagy, lélegzet.
amint azon aggódom, miért aludtál olyan sokáig ismét.
Menopauzád korai jele lenne?
—Újra koradélután,
futsaltól hangos vasárnap a parkon túl;
árnyékod emelkedése és süllyedése, mintha csak asztráltested látnám;
telefonodon a hírfolyamon át
reggeli műsor, rádió – mely sose pihen –
fojtott zihálásom vibrál a liget felől.
—Semmi vész, csak a Diazepám,
ahogy fordultodban anyajegyed mutatod szemed alatt,
„egy bohóc könnye”, „csuklóhegek”, amelyeken viccelődsz.
Nevetnék? Nem –
—betegszobát csináltál mindkettőnknek
betegszobát mindkettőnkből
(vagy amit te „téli üzemmódodnak” nevezel);
a nap filmje pörög, nincs mentve
sem Skydrive-on, sem Cloudon…
—ahogy medencédre, sacroiliacalis ízületedre gondolok,
törött balettos lábujjadra, „méhed fájdalmára”;
véredre, beledre, anyádra
„az ő korában így”, Naproxennel és Co-codamollal zsonglőrködve…
májadra, szerveidre gondolok, gondolok
még agyadra koponyádban, ahogy alszol;
beesett szemgödreidre,
arcod menekülésére az álomba.
–
Pál Tamás fordítása
