–
Menekülés
Mikor kiértem a vasútállomásra, fellélegeztem. Illetve reméltem, hogy végre fellélegezhetek. Mert a sarokház mögé bújva azért visszaleselkedtem a mellékutcába, amelyből érkeztem, hogy sikerült-e leráznom féltékenységtől őrjöngő üldözőmet. Csend volt, és sötét, és szemerkélt az eső. Csak a saját lihegésemet hallottam. Részeg voltam, és betépett, nem is tudom, hogy jutottam idáig. Füleltem, meresztettem a szemem, ám hiába, a légzésem minden zajt elnyomott, a szemüvegemet meg elveszítettem menekülés közben. Nem volt tanácsos tovább álldogálni és bevárni, amíg tényleg rám találnak, úgyhogy gyorsan átkeltem a síneken, és az állomással szemközti betonkerítés mögé húzódtam. Onnan valamennyire be lehetett látni a teret a peron egyetlen működő villanyoszlopának tompa fénykörében, és azt is figyelemmel kísérhettem, érkezik-e vonat, mikor és melyik irányból. Szinte mindegy volt persze, merre tartóra szállok fel, csak minél előbb el innen. Próbálom felidézni az előzményeket, miként is kerültem ebbe a városba, minek is. Nyilván valami buli. Meg egy csaj rémlett fel aztán, aki hajnal felé, amikor a legtöbben már hazatámolyogtak, vagy ki amerre bírt, a párja meg valahova épp eltűnt, homályos értelmű kiselőadást tart két idióta hódolójának – habár én inkább behódoltnak éreztem magam –, nekem meg a tesómnak, a párválasztásról. Ami a legfélelmetesebb, de egyben a legnevetségesebb, pedig iszonyatos volt a tétje: bárhogy erőltettem is most az agyam, nem villant be, ki is az üldözöm: a tesóm, vagy a lány csávója? – a tesóm és a lány csávója? – a lány csávója üldözi a tesómat, aki engem üldöz? – vagy mindkettőnket a lány csávója üldöz? – vagy esetleg mindhárman a csaj elől menekülünk?
–
Cipőválasztás
Ülünk egymás mellett a díványon, mint két kisdiák, a csaj meg a másik ágy mellett fürdőköpenyben, kibontott, vizes haját törölgetve azt magyarázza, hogy miért tetszik neki jobban a tesóm cipője, mint az enyém: bár a pirosat is imádja, annak a szürkének mégiscsak jobb az alakja, a szabása, kényelmesebbnek, praktikusabbnak is tűnik, azt szívesebben hordaná. A helyzetben az az érdekes még, hogy mindkét cipőt én vettem, nekem a szürke kellett volna, a választást viszont a tesómra bíztam, neki pedig szintén a szürkére esett a választása. Mikor újra felnézek, azt látom, a csaj anyaszült meztelen már, de aztán rájövök, hogy válltól felfelé láttam hirtelen, valójában egy szál pánt nélküli kombinéban van, és felkötötte a haját, krémezi az arcát, lefekvéshez készül. Úgy érzem, értem a üzenetet, most fel kellene állnom, és ki kellene mennem. De nem mozdulok, a méltóságom nem engedi, meg valamiféle dac, talán féltékenység is, várom, mi lesz. Megy és főz egy kávét reggelre, mondja végül vérfagyasztó mosollyal, akkor nem jó bajlódni vele, s termoszba tölti, hogy forró maradjon.
–
