gerinced ívén végigsimít, megpihen
egy lehulló, a plafonról leszakadó
üstökös és nyakadban lüktetni kezd
egy vastag ér, megremeg fölötte a
csonttól csontig feszülő hófödés,
mint belülről megkongatott dob bőre.
a házunk előtt állsz, hajadból
kigurulnak, meglengetik kapunkat
az északi szelek. tényleg könnyű
lehetsz, ha egészen idáig elhozott
a vihar. az ágyamba fektetlek. nem
csak te, eltévedt ez a hajnal is,
riadtan bolyong benne a szuszogásod,
míg a fülkagylómba ér. magadra hagylak,
és magamra hagyom magamat is. nélküled
és nélkülem megyek át a fürdőszobába,
mégis a nevedet cuppogja az eldugult
lefolyó.
majd egyszer öregen, mikor temetlek épp,
és közben talán te is engem. nekem eszembe
jutsz fiatalként, amikor még nyakadon csonttól
csontig feszült a bőr, és most ezek a csontok
törnek el olyan szárazon, mint gazos tengerpartokon
ezernyi sárga korall, a süllyedő tankerhajók alatt. koponyádról letisztulnak mások vonásai, a voltszerelmek,
minden kézmozdulat, az összes szavak. nem marad, csak
az a megkopott, könnyen törő mészváz, aminek gödrébe
zuhan, a vakolaton át, a két legfényesebb csillag.
pávaszem
így indulok el hozzád, ahogyan csillagok
kerülik meg egymást, a hátak mögött, pont,
ahogy magukon a hátakon anyajegyek szokták,
míg forgolódsz este, meztelenül az ágyadon.
de most, most te sem félsz, mert rádtelepszik,
rádszáll egy pár éjjeli pávaszem, és szárnyukon
át, mint száraz faleveleken, sűrű galaxisként
ragyog át a lámpafény. nyitott ablakodon befúj
egy kicsit a hajnal, eszedbe jutnak álmodból a
gőzmozdonyok, és, hogy talán ma jövök.
így indulok el hozzád, a vonatablakon csak
tenyérnyi tiszta folt, a fákkal együtt futnak,
szaladnak a belekarcolt életvonalak, mögöttünk
a nap mozog, és finom siklása mögött, talán
darabos fogaskerekek, talán pár erős fonál,
a hajszálaid, amiket a párnádon hagytál, és
szinte életre keltek tőle a gyűrődések. nem
tudom. de remélem, hallod, te is hallod, hogy
lefekszem, a vasúti sínbe nyúlok, és rajtam,
a csigolyáimon zökken minden feléd tartó vonat,
minden hozzád intézett apró gondolat.
így indulok el hozzád, hogy kinézek és pontokká
esnek a vonalak, hogy aztán furcsa tájképekké
rendeződjenek, amikben látni sejtelek. bokrok
rezzenésében, bezárt boltok kirakatában, a recsegő
faágakban egy sötét, erdei út legvégén, fényekben
amik színes műanyagokon át rajzolnak vért vagy
bohócálarcot a homlokomra. látlak a kövek alatt és ott
ahol felreppennek ijedten a madarak, vagy egy
véget nem érő horizont halványan hajló ívében a
hunyorításodat.
így indulok el hozzád, hogy eszembe jut, talán
továbbzúgnak egyszer az ismeretlen, elfutó emberek
fejében a gondolatok, vágyak, hogy lerángatni
a ruhákat, belökni valakit a hídról, és addig
feküdni a macskakövön, míg agyon nem nyom, egy
dudálást megunt sofőr. vajon mik történtek veled,
amíg távol éltél, és távol éltem én is mindentől,
ami különbözött tőlem. furcsa varázslat lehet, vagy
pókháló, ami minket egymásnak ragaszt, hogy a lelked
ütemére lüktet bennem a színtiszta anyag.
így indulok el hozzád, hogy megállok mindig, és a
patakokban lemosok szemeimről minden eddigi tájat,
mint félős kisdiák nyertes üveggolyóiról a port.
kiterítem a fűbe szokatlan estéink kollázsait, mikor
először történt mindez, mert akkor valahogyan egymás
mellé kerültek a fények a szemeidben.
úgy indulok el hozzád, ahogyan elindulni csak hozzád lehet.
Egy hozzászólás