Adela

Bălțătești… Vásári összevisszaságban épült házak a Piatrából jövő országúton, mely a vízmosások között kígyózva girbegurbán kettészeli a falut és Tîrgu-Neamțuluiba tart a puszta vidéken.
—-Sok ember, mind szórakozni szeretne, és nem tudja, hogyan. A hölgyek – tüntetően dologtalanul – háziruhában, hajadonfőtt járnak… Az urak bokavédőben és vízhatlan sapkában, erélyesen marokra szorított s merev, feltartott állukig emelt alpenstockkal¹ felfegyverkezve mennek át a szállóval szemközti postára. Sivár táj. Egy szomorú, messzenyúló domb, melyet néhány csonka fa tarkít, eltakarja a nyugati hegyeket.

—-Nem „ismerkedem”. Csalhatatlan módszer: általában zárkózott magatartás; kiváltképpen kerülni a parkot. A „főutcán” – ezt nem lehet elkerülni – újság olvasásába mélyülök. (Még Bukarestben vettem meg a Voința națională² egyik számát.)
—-Pihentető unalom. Kellemes, üdítő olvasmányok: néhány külföldi kiadó könyvjegyzéke és egy zseblexikon – kedvelt könyveim – meg egy Diogenész Laertius – ókori pletykák és gondolatok repertóriuma (Coco Dimitrescu gyakran emlegette Cosmannál tartott éjszakai „előadásain”, és véletlenül rábukkantam egy antikváriusnál), ez a nyári könyvtáram.
—-A könyvjegyzékek – a szellemi líraiság pillanataira. Egyes könyveket már elolvastam. Arra is emlékszem, milyen körülmények között. (Amikor…) Néhányat… nem tudom biztosan. Itt van egy, amelyet tíz éve szándékszom elolvasni, de miért, miért nem, máig sem jutottam hozzá, bár megvan a könyvtáramban. Ettől – pedig híres könyv – mindig húzódoztam. Vajon miért?… Néhány érdekesebbet feltétlenül megrendelek. Ezeket kereszttel jelölöm meg. A fontosabbakat két  kereszttel. Egy idő múltán észreveszem, hogy öncenzúrám meglazult, s a kettős keresztek mindjobban elszaporodnak. Akkor „a néhány fontosabbat” három kereszttel jelölöm, de rövidesen a három kereszt is elveszti szelektív értékét. Ni csak, az a kézikönyv, amely régóta eltűnt a könyvtáramból; ki kobozta el kölcsön örvén? Kellemetlen érzéssel latolgatom, ki lehetett a kölcsönkérő. Itt van az a kötet is (természetesen verseskötet), amelyben Elizának szerelmi vallomást küldtem… Eliza…
—-Három párna a fejem alatt, cigarettáim mellettem az asztalkán, hogy szellememet ne béklyózza testem vagy bármi gond, és a könyvjegyzék olvasása, a legnagyobb figyelemmel, nehogy átugorjak egy könyvet… elképzelhető-e igazibb élvezet ennél?
—-A lexikon – azokra a pillanatokra, amikor a szellem konkrétabb kapcsolatot keres a puszta valóságok világával. Egy ácsszerszám után egy madár (olykor ott az ábra is; a lexikonokban a madaraknak mindig csodálkozó, komikus fejük van), aztán egy viszonyszó, melynek jelentési árnyalatait naiv példák szemléltetik. És ugyanúgy a tulajdonneveket tartalmazó második részben  – egy Meroving király, egy előfok, egy olasz primadonna. Elmélázom a hosszú hajú királyon, az előfokon, amely messze kitol a tengerre egy furcsa nevű várost, és különösen a díván, aki Nápolyban debütált, és sorra (vagy majdnem sorra) egy herceg, egy gróf, egy tenorista szeretője, majd egy bankár felesége lett. Nem is lexikon már. Szuggesztív jegyzetek formájában írt regény.
—-Ma azonban újraolvastam Diogenész Laertius sorait Epikuroszról. Ataraxia. Apátia… Az impulzív energia híján levő ember félelme a cselekvéstől… A túl józan, cselekedeteinek következményeit túl sokat latolgató értelmiségi irtózása a felelősségtől. Görögország hanyatlása. A „szőke bestia” ellenlábasa. L’homme ivre d’une ombre qui passe, porte toujours le châtiment d’avoir voulu changer de place…³ Aki kevéssel beéri, hogy el bírja viselni az életet… Aki másokkal elnéző, önmagával szigorú. Az összes nyájasan pesszimista eudémonizmusok ihletője. Az ostobák és a disznók, akik mit sem értenek belőle, az ő kifinomult, elvonatkoztatott „élvezetét” a maguk triviális élvezetével azonosítják, és telefröcskölik álszent felháborodásuk sarával.

—-Érdekes, hogyan előkelősködnek a kis fürdőhelyeken és üdülőtelepeken mindezek az emberek, főként pedig a nők. Ezek a kispolgárok igazi uraknak érzik magukat itt, mert nincs semmi elfoglaltságuk, és nincs jelen a felső tízezer, amely a helyükre szorítsa őket, mint a rugóra járó paprikajancsikat, ha rájuk csukják a fedelet. Az osztályérzés nem abszolút érvényű lelkiállapot. Egy adott viszonyból következik. (Gyönyörű tautológia!) Egy alacsonyabb rangú katona minden napja pepita érzetsor: hol rabszolga, hol asszír király.

*

—-Ma reggel találkoztam Adelával!
—-Két napja érkezett. Anyjával és „Anica nagysád”-dal van itt. Három éve nem láttam. Azóta férjhez ment és el is vált.
—-„Asszony”! Mindig is nehezen tudtam felcserélni a „kisasszony” megszólítást az „asszonyom”-mal. Úgy érzem, hogy túlontúl intim dolgokba avatkozom be, úgy érzem, hogy durván tudomásul veszek olyan tényeket, amelyekhez semmi közöm, és nem is illik, hogy közöm legyen hozzájuk. (Egy mindig rosszkor és perverzül józan negyvenes férfi pszichológiája!) Aztán meg valahányszor férjhez megy egy-egy kedves leányismerősöm, az az érzésem, hogy megloptak. Tagadhatatlan, hogy nem táplálok túl nagy rokonszenvet uruk és parancsolójuk irányában. Adelát, legalább in petto⁴ továbbra is „kisasszony”-nak fogom szólítani. L… urat, az átalakulás okozóját, nem veszem tudomásul, tagadom. S tagadva az okot, tagadom az okozatot…
—-Ám Adela nem csupán ismerősöm volt, ő barátom volt, és az „asszonyom” szó rendkívüli tényekhez és érzelmekhez fűződik.
—-Barátságunk akkoriban kezdődött, amikor Adela, szándékát álcázva (hogy én ne vegyem észre), de annál buzgóbb mozdulatokkal felkapaszkodott a térdemre, egy ideig nyugodtan ült, majd, miután biztosnak érezte ily furfangos stratégiával meghódított helyét, kihúzta zsebemből az órámat – ez volt az ő nagy szenvedélye –, előre és hátra igazította; minden részletre kiterjedő fantáziával elrendezte bajuszomat, nyakkendőmet és hajamat. Máskor elkeseredetten „síró” babáját csitítgatta a térdemen. Én sorra „bekaptam” ujjait, melyeket kandiscukornak neveztem ki; homlokomat az övéhez tapasztottam, hogy két szemem helyett egyik halántékomtól a másikig nyúló, egyetlen szemet lásson, ami – miután hozzászokott a borzalmas látványhoz – zajos jókedvre hangolta; ujjaimat áthúztam szőke hajának egy-egy gyűrűjén, s ha netán elhanyagoltam arany virágocskáit, ő fogta meg az ujjaimat, fejéhez húzta, és tekintetét a szemembe mélyesztve leste az eredményt. Mindennap meg kellett néznem az összes babáit, és név szerint ismernem kellett valamennyit. Olykor, ha neki „dolga volt”, rám bízta egyiket-másikat, hogy vigyázzak rá, sőt etessem meg cuclisüvegből. Este végigjárta velem a szobákat, ahol „gyermekei” liliputi ágyacskákban, cipő- vagy dohányosdobozokban, a mostohább sorsúak pedig kevésbé kényelmes helyeken feküdtek. Persze, az egyik sírt, a másik merő szófogadatlanságból nem akart elaludni, ismét másik beteg volt, ő pedig megszidta, megdorgálta, vigasztalta őket… mindegyiket a pillanatnyi állapota szerint. Amikor aztán arra került sor, hogy ő feküdjék le, fontosabb szerephez jutottam. Miután a dadus levetkőztette, be kellett mennem a szobájába, hogy elszórakoztassam „néhány percig”, ám ez a néhány perc egyszer-másszor oly hosszúra nyúlt, hogy M.-né asszony a szó szoros értelmében kidobott. Adela zöld hálós ágyánál mulatságunk műsora kevéssé változatos volt. Többnyire elmondtam neki egy mesét, melyet ő rendelt – mindig ugyanazt, mert sohasem tudott betelni vele. Magától értetődik, egy öregemberről, egy öregasszonyról és két leányról szólt. Minden este ugyanúgy örült és ugyanúgy felháborodott, bár oly jól ismerte már a kis regényt, hogy valahányszor próbára tettem és másképpen mondtam egy-egy apróságot, nagy ártatlanul kijavított. Olykor bújósdit játszottunk. Ennek bonyolult technikája volt. Beszélgetés közben egyszer csak észrevettem, hogy nyugtalan. Megértettem: el akar bújni. Felálltam, és néhány lépésnyire eltávolodtam az ágyától. Mire visszatértem, ő fejére húzta a takarót: elbújt. Én végigkutattam az egész szobát: „Vajon hol lehet Adela? Hova bújhatott Adela?” Amikor aztán már nem bírta tovább visszafojtani nevetését, és látta, hogy önhibájából elárulta magát, lehúzta arcáról a paplant, és elismerte, hogy legyőzték.
—-Azon a télen, amikor skarlátos volt, és én mint orvostanhallgató gyakran virrasztottam az ágyánál, lábadozása idején megtanítottam egy dalra, mely nagy szerepet játszott későbbi kapcsolatunkban. Puszta hála a tanító iránt vagy ripacs hatásvadászat késztette-e rá – a következmény mindenesetre az volt, hogy utóbb, valahányszor meglátogattam őket, következetesen a cérnahangú, monoton La dàda madà!-val fogadott, és változatlanul hozzáfűzte az envoi-t⁵; „Madának”. Adela – galádságom áldozata – öntudatlanul elégtételt vett magának: a La dàda madà! valamiféle nagyon egyéni átköltése volt a közismert La donna è mobile-nak⁶, amelyet én énekeltem neki nyílt célzásképpen bizonyos hűtlenkedéseire. (A szenvedély mindig telhetetlen, s én folyton úgy éreztem, hogy megcsalnak.) Most pedig visszafizette nekem, mindennap kihívóan hitvallást téve az asszonyi csapodárságról, s a kihívást egyéni hangsúlyozással súlyosbította.
—-Ezt a bájos fogadtatást egy ideig még egy külön figyelmességgel egészítette ki. Mihelyt befejezte a dalt, szobájába szaladt, kihozott egy kakastaréj-piros, aranyfonállal hímzett új ruhácskát, és térdemre fektette; közben kék szeme beszédes pillantásokat lövellt rám, melyek félreérthetetlenül ezt mondták: „Csodáld meg! Láttál már valaha ilyesmit?” De a ruhácska nagyon gyorsan elkopott…
—-Akkor volt a legboldogabb, ha felemeltem „a padlásra”, s boldogságát előbb kis galamb módján, turbékoló kacagással, majd pedig a tetőfokon éles sikongatással fejezte ki. Olykor ő „emelt fel” engem: kis karjával szorosan átfogta térdemet, és éles hangon kiáltotta: „Ettoja nad!”
—-Olyan jó barátok voltunk, hogy Adela hozzám fordult legszívesebben, ha szükségét érezte, hogy – egyelőre részlegesen – eligazodjék a világegyetem dolgaiban. Egyszer hallotta, hogy állatorvost hívtak M. úr egyik lovához; félrevont engem és megkérdezte: „A doktor, aki jönni fog, egy nagy ló?” Négyéves volt. Jutalmul ezért a tökéletes logikáért annyiszor emeltem a padlásra, ahányszor akarta, átbújtattam ujjaimat hajának összes gyűrűin, átengedtem neki órámat, bajuszomat és orromat, és az egész délutánt csupa boldogságban töltöttük együtt.
—-Persze én voltam az en titre⁷ bizalmasa is. Egy délután, amint megpillantott (várt engem!), elkeseredetten, dühösen, felháborodottan odajött hozzám, hogy elpanaszolja, milyen véres sérelmet szenvedett egy kisasszonytól – az egyik szomszédjuk leányától: „Majdajeta azt mondta nekem, hogy lejkem!” Valóban, rettenetes dolog volt. A kis moldvai leányka eddig úgy tudta, hogy ezt a jelzőt csak szolgáknak mondják… A hallatlan sértést titokban tartotta. A többiek ugyanis gyakran tréfára fogták boldogtalanságait, ez pedig bántotta és óvatosságra késztette.
—-Leveleztünk is. M. úr hivatalos vagy meghívó leveleihez, melyeket egy legénnyel küldött át nekem, többnyire Adela is „hozzáírt” valami rendkívüli arabeszket – bonyolult pókokat, hieroglifákat, melyekben beszámolt a babáiról, magához hívott, vagy valamilyen szerencsétlenségről adott hírt –, és meg volt győződve róla, hogy megértettem. Amikor aztán – úgy ötéves korában – tanulni kezdett egy egyszerűbb ábécét is – a latint –, minden keze ügyébe akadó papírra betűket másolt, és rendre bemutatta nekem őket, hogy megcsodáljam. Olykor engem ültetett le betűket írni, és éppen úgy bánt velem, mint M.-né asszony ővele.
—-Nagy barátságunk láttán M.-né asszony tréfából azt mondogatta nekem, hogy elcsavartam a lánya fejét. De a kislány is elcsavarta az én fejemet. Végül már féltékeny voltam M.-né asszonyra és M. úrra, s ha úgy tetszett, hogy Adela jobban ragaszkodik hozzám, mint őhozzájuk, boldog voltam, és titkon, zsugorian ápoltam boldogságomat. És mivel M.-né asszony és M. úr pedagógiai okokból kénytelen volt tartózkodóan viselkedni vele, én szemérmetlenül kihasználtam felelősségtől mentes helyzetemet arra, hogy meghódítsam a szívét. M.-né asszony tulajdonképpen nem is tudta felmérni szenvedélyünk fokát. Másoknak a jelenléte feszélyezett a kislány babusgatásában – mindig is képtelen voltam nyilvánosság előtt megcsókolni egy gyermeket –, ám ha kettesben maradtunk, majd felfaltam a szemét, orrocskáját, orcáit, hajfürtjeit, nyakszirtjét. Tête-à-tête-jeinkből nem maradtak el a szenvedélyes párbeszédek sem:
—-– Adela, szeretsz?
—-– Szejetlek!
—-– Nagyon?
—-– Nadon!
—-Igaz, hogy a feleleteknek nem volt meg sem az a hőfokuk, sem az a színezésük, mint a kérdéseknek. Az ő korában az ilyen elvont szavak és tartalmuk még nem fedik egymást tökéletesen. Adela kötelességtudóan, komolyan mondta ki őket.
—-Kölcsönös szerelmünknek egyszerű volt a titka. Neki azért sikerült elcsavarnia a fejemet, mert egy atavisztikus ösztön minden embert gyengédségre késztet az emberfiókák iránt (és áttétel révén az állatfiókák vagy növénypalánták, sőt az apró tárgyak iránt is); mert Adela mindig új meglepetéseket tartogató eleven játékszer volt; végül pedig mert a férfi, akinek nem volt sem anyja, sem nővére, a szőke kislányra árasztotta mindazt a családi érzést, szeretetet, ami felgyűlt benne. Nekem azért sikerült elcsavarnom a fejét, mert gyermekésszel gondolkoztam, tehát úgy, mint ő, és mert mint afféle apró állatka, bizonyára ösztönösen érezte, hogy imádom. Adela azonban nem csupán önző állatfióka volt. Képes volt egyszer-másszor nagy áldozatot követelő, önzetlen cselekedetekre is. Gyakran előfordult, hogy amikor ölemben ült, egy-egy – rendszerint éretlen – almát rágcsált, meg akarva osztani velem boldogságát, meghagyott nekem egy darabot – apró fogai olyanra faragták, mint valami ékszert, amelyből kiszedték a drágaköveket –, és kicsiny babakezével benyomta a számba. Aztán megfogta a bajuszomat, és leste a hatást. Elképzelni sem lehet ízletesebb gyümölcsöt, elbűvölőbb idillt… Sőt önzetlensége arra indította, hogy az életét is veszélyeztesse értem. Ha valaki úgy tett, mintha meg akart volna verni, a kislány egy apró, fürge kotlós merészségével kelt védelmemre, s merészsége vakmerőségig ment, ha a támadók sokan voltak.
—-Egyetlenegyszer borult árnyék barátságunkra, néhány óráig, mert én ostobán érzéketlen maradtam gyengéd kezdeményezéseire. M. úr azzal fogadott, hogy kellemetlenségei vannak, s ezért nem fordítottam illő figyelmet Adelára, szórakozottan, hűvösen viselkedtem. Szája elhúzódott, szemének kékje elsötétült. Aztán tudomást sem vett többé rólam, de nem ment ki a szobából, nekem pedig hízelgésekből, sunyiságból és – ó, gyalázatos lélekkufár! – főként kísértésekből szőtt, bonyolult stratégiához kellett folyamodnom, hogy visszahódítsam. Végre kicsikartam tőle egy mosolyt, majd – zseniális bohóckodással – egy hangos nevetést. Utána aztán egész nap még jobb barátok voltunk.
—-Barátságunk nyolcéves koráig tartott, s különböző formákat öltött, aszerint, ahogyan a kis állat emberré cseperedett; majd kicsit ellanyhult, mert az utolsó években szabadságaimat nem töltöttem végig a birtokon, az ő szomszédságában.
—-Hétévi távollét után, amikor ismét falun éltem át két nyarat, már nem láttam viszont a régi Delucát, Kokát, Kis hölgyet, Csibét, Pipét, Nanancskát (így ejtette ő a „narancs” szót) – ahogyan a házbeliek meg az ismerősök szólították –, hanem egy tizenöt éves kisasszonyt találtam ott, egy magas, vékony – korához képest túl magas, magasságához képest túl vékony – lányt; világoskék szalaggal átkötött, hátraeresztett vastag, arany hajfonatot viselt, arca még mindig gyermeki volt, de mégis büszke, merész – szinte kevély szépségű –, s e rendkívüli keverék valahogy éretté tette, de ugyanakkor hangsúlyozta gyermekességét is.
—-Újjáéledt barátságunk hamar fejlődött a gyermekkori emlékek és az ő szellemi koraérettsége meg az én kései érzelmi kibontakozásom talaján.
—-Akárcsak régen, most is majdnem mindennap megtettem lovon az ötkilométeres utat hozzájuk. Most a mentora voltam (azóta lettem „mon cher maître”⁸). Könyveket adtam neki, felhívtam figyelmét egyes részletekre, és órákig sétáltunk a parkban, megvitattuk olvasmányait, lefestettem, elmeséltem neki, milyen az élet a nagyvárosokban, gyakorlatilag, élő példákkal bevezettem a természettudományokba, amelyeket különösképpen kedvelt. Ám a tízpercek sokkalta hosszabbak voltak „tudományos és irodalmi óráink”-nál, ahogyan ő nevezte őket.
—-Sohasem voltam kimért ember, s főként sohasem sikerült az esprit de mon âge⁹ szerint viselkednem. Tehát: harmincöt éves – és már akkor ősz hajú – férfi létemre madárkelepcéket eszkábáltam (Adelának volt kalitkája, madáreledele, ismerte az összes szárnyasállatok szokásait és ízlését); akkora sárkányokat készítettem, hogy alig bírta tartani őket, és a zsinegen gyűrűket eresztettem fel, levéllel vagy zsebkendővel, este pedig velencei lampionokkal, amelyeket Adela készített; fára másztam, hogy lehozzam neki a legszebb gyümölcsöket, amelyek, akárcsak a mesében, mintha szándékosan húzódtak volna a nehezen elérhető ágak hegyébe; csónakáztunk a tavon, „lehorgonyoztunk”, ahol mélyebb volt a víz, a szomorúfüzek zöld árnyékában, mint egy-egy eleven sátorban, mely elzárt a világtól, ott olvastunk, beszélgettünk, megcsodáltuk magunkat a tó tükrében, vagy horgásztunk, és – a kísértések irányában szkeptikus halak kárörömére – hiába vártuk órák hosszat, hogy megmozduljon a pedző; parittyákat szerkesztettem, hogy verébre meg cinkére vadásszunk – egyszer-másszor sikerrel! Eprészni jártunk, s ilyenkor Adela gyakran találkozott gyermekkori barátnőkkel. A rubinszínű létől piros ajkak kihívó kifejezést adtak szőke szépségének. Mind e fokozatokon át végül a leghitelesebb rousseau-izmusig jutottunk, és mivel közrejátszott Fenimore Cooper hatása is, titokban fűzfaíjat meg somfanyilakat fabrikáltunk magunknak, és elmentünk az erdőbe vadászni. Persze soha semmit sem ejtettünk.
—-A szőke lány azonban megfeszített íjával, íjként feszülő testével úgy maradt meg emlékezetemben, mint egy csodálatos művészi vagy álombeli látomás.
—-Bár nem látogattam meg mindennap, valahányszor odamentem, úgy három óra tájt, a tornácon találtam, sőt olykor kijött elém az útra, várt. Néha ő látogatott át hozzám (M. úr kíséretében) fekete lován; felsőteste nyúlánk volt a hosszú ruhában, melynek uszályát – miután leszállt a lóról – grande-dame-hoz¹⁰ illő, végtelenül kecses és – tekintettel tizenöt évére – mulatságos mozdulattal fogta fel.
—-A majdnem ősz férfi és az aranyhajú lányka a világ legeredetibb párja volt. Az étkezéseknél mellettem ült, és folyton korholt, hogy nem eszem. („Mert állandóan cigarettázik!”) Ha sakkoztam M. úrral, ő mindig letelepedett harmadiknak az asztalka mellé. A nyúlánk termetű leányka mellettem ült még azokon az összejöveteleken is, amelyekre környékbeli családok voltak meghíva. Másokkal csak annyit foglalkozott, amennyire a legszigorúbban vett udvariasság kötelezte. Egyszer bosszantani akartam, és szemére vetettem, hogy elhagyott egy fiatalember kedvéért, aki a jelek szerint nagy csodálója volt. „Ha akarja, megmondom neki, hogy ki nem állhatom! Akarja? Mondja!” Abbahagytam a tréfálkozást. Amilyen heves vérmérsékletű volt, ez is kitelt volna tőle. Este, vacsoránál, szándékosan lassú mozdulatokkal, hogy a vendégek okvetlenül felfigyeljenek rá, kivett egy süteményt, kettévágta, és a felét átnyújtotta nekem. Utóbb megkérdeztem, miért tette nyilvánosan ezt a szokatlan gesztust; azt felelte: „Hadd lássák az ostobák, hogy a barátom.”
—-De voltak vele szóváltásaim is. Gyakran beszéltem neki a jövőről, és persze arról az időről is, amikor majd férjhez megy. Ő hallgatott. Egy szép napon azonban sutba dobta a tisztelettudást, és dühösen visszavágott:
—-– Miért akar feltétlenül férjhez adni?
—-– Nem akarlak én, de hát minden lány férjhez megy.
—-– Eh! – kiáltott fel kurtán, és fejével, orrával meg szájával türelmetlen mozdulatot tett.
—-Egy más alkalommal – ez a második szabadságom idején történt – kért, hogy maradjak még náluk, és mert azt feleltem, hogy nem maradhatok, szikrázó szemmel kifakadt:
—-– Persze, mit számítok én magának!
—-– Mit számítasz? Hát nem vagyunk barátok?
—-Nem mentem el, s ezzel megengeszteltem, kibékítettem. Elutazásom előtt egy nappal beszélgetés közben azt találtam mondani neki: „Majd, ha nagy leszel”; ő harciasan félbeszakított:
—-– Nagy vagyok. Már nem vagyok gyermek. Azt hiszi, mert nem volt olyan szerencsém, hogy deres hajjal jöjjek a világra…
—-– Én sem születtem őszen. Kérdezd meg csak M.-né asszonyt. De nem erről van szó. Még kiskorú vagy. Nőnöd kell.
—-– Nem fogok már nőni. Nem látja, milyen magas vagyok? Azt hiszi, magasabb nálamnál?
—-– Azt.
—-– Jöjjön csak a tükör elé… No látja?
—-– Látom; nagyon szép vagy, de kicsi. Alig a vállamig érsz.
—-– Nem igaz! Akkora vagyok, mint maga… nos, hát majdnem akkora. Egy nő nem is kell hogy olyan magas legyen, mint egy férfi.
—-Egy pillanatra eltűnt a másik szobában, és amikor visszajött, rizsporos volt a haja.
—-– Nos, most mit szól hozzám?
—-– Azt, hogy kicsi vagy. De tudd meg, hogy jól áll neked, épp olyan jól, mint a rizspor alatti arany. (Deres hajával, melyen meg-megcsillant a rizspor alól átütő arany, valóban rendkívüli szépség volt – önmagának képmása, egy szerelmes festő negélyes képzeletének alkotása.) Jaj annak a királyfinak, akit megejt…
—-– A királyfikat nem ejtik meg „gyermekek”.
—-Igaza volt. Ellentmondásba keveredtem. Fordítottam a szón.
—-Ha nem ismerem elég hiúnak ahhoz, hogy természete indokolja egyenlőségi igényeit, ha nem látom tisztán, hogy szoros pajtási viszonyunk (vagyis éppen az érett ember és a gyermek közötti „egyenlőség”!) vetette fel benne az egyenlőség problémáját, ha nem tudom, hogy idősebb emberek környezetében élt, és ez is táplálta benne a vágyat, hogy „nagy” legyen, és kivált, ha születési bizonyítványom, ez a megvesztegethetetlen tükör, és a magamba tekintés nem adja tudtomra félreérthetetlenül, hogy érett, ősz hajú férfi vagyok, viselkedését egy olyan más természetű érzelem túl korai kirobbanásának nézem, melyet ő maga fel sem ismer; és mily nevetségesnek, mily vétkesnek éreztem volna magam, bár tulajdonképpen semmilyen bűnt nem követtem el!
—-Az élet azonban elszakított egyetlen barátnőmtől. A következő szabadságomat már nem töltöttem falun. Hivatalos személyiség lettem. Ősszel külföldre kellett utaznom, mint követségi attasét kirendeltek úgynevezett összehasonlító tanulmányok végett – ami félig-meddig indokolt szinekúra volt. Elutazásom előtt elmentem Iași-ba.
—-M. úr néhány hónappal azelőtt meghalt. Adelát gyászruhában találtam; magasabb, tartózkodóbb és szebb volt. Szépsége a természeti fejlődés törvényei szerint, végzetszerűen teljesedett.
—-A néhány nap alatt, amelyen hivatalos ügyben ott időztem, neki áldoztam minden szabad órámat. Feltétlenül tudni akarta, hogy falun töltöm-e a következő nyarat.
—-– Biztos benne, hogy ott találom az édesanyjánál?
—-– Egészen biztos.
—-– Semmi sem biztos ezen a világon.
—-– Ha eljön, ott talál Vorniceni-ben, édesanyámnál.
—-Tudtam, hogy nem mehetek, de nem mertem ezt megmondani neki, hiszen most, hogy csak M.-né asszonnyal maradt, minél több lelki támaszra volt szüksége.
—-Milyen hosszú leveleket írtam neki külföldről! Olykor nem volt írnivalóm, és mégis írnom kellett. A levélírás, függetlenül attól, hogyan éreztem iránta pillanatnyilag, megszokássá vált, nem tudtam ellenállni neki.
—-Ám hivatalos ügyek és rendkívüli elfoglaltságok néhány hétig megakadályoztak abban, hogy szokásomhoz híven, hosszan írjak neki, és ezért aztán egyáltalán nem írtam. Utóbb hallgatásom – azzal a gondolattal súlyosbítva, hogy most hosszan, körülményesen kell írnom – gátolt, és nem tudtam felvenni a fonalat.
—-Hivatalos teendőim befejeztével előbb haladékot engedélyeztem magamnak addig, amíg el nem érkezik a legalkalmasabb pillanat egy ilyen bonyolult episztola – magyarázkodások, mentségek stb. – megszerkesztésére. A pillanatot pedig egyre kitoltam; pontosabban: a pillanat egyre kitolódott.
—-Igazság szerint képtelen voltam átváltani egyik állapotból a másikba. Miként azelőtt nem tudtam megtenni, hogy ne írjam neki egyre-másra a leveleket – mert megszoktam az írást –, most nem tudtam írni, mert megszoktam, hogy ne írjak. Élettapasztalatomból jól ismertem ezt a lelkiállapotot. Vagy éjjel-nappal olvasok, vagy nem olvasok semmit. Vagy annyit járok valakihez, amíg egymásra nem ununk, vagy egyáltalán nem keresem fel, s így elrontok, sőt megszakítok régi kapcsolatokat. A lélektani magyarázat azonban mit sem segített. Magyarázatok sohasem változtatnak a tényeken. Lelkiállapotomat viszont a bűntudat is súlyosbította. Mindez együtt pedig nehéz kőtömbbé állt össze, ráfeküdt akaratomra és megbénította. Egy idő múltán ehhez járult még az a meggyőződés is (az értelem csak ügyvédje, nem pedig tanácsosa az egyén természetének), hogy írásban úgysem lehet megmagyarázni egy ilyen természetellenes lelkiállapotot. Egy év múlva, még akkor is, ha megtörik a varázslat (de nem tört meg: az abulia, önmagából táplálkozva, véglegesen, zsarnoki módon beállt), valóban képtelen lettem volna írásban úgy megmagyarázni hallgatásomat, hogy megértse és megbocsásson.
—-Néhány megválaszolatlan levél után ő sem írt többet. Levelei nem voltak szemrehányóak. Csak egyre rövidebbek és hűvösebbek lettek. Az utolsóban azt írta: „Ha nem ír, én sem tudok írni. Az a furcsa érzésem támad, mintha magamnak beszélnék.” Még erre az ultimátumra sem tudtam válaszolni. Most a levél még bonyolultabb kellett volna hogy legyen, rendellenes állapotom pedig a vétkes idő múlásával pszichológiai tökélyre jutott.
—-Egy év múlva, amikor egy faire-part¹¹ hírül hozta, hogy férjhez ment (egy egyszerű faire-part, mint bármelyik távolabbi ismerősének!), kínzó fájdalom hasított belém (Adela megtette életének legfontosabb lépését, anélkül hogy előre értesített volna!), és olyan elviselhetetlen szégyenérzés töltött el, mint soha életemben. Rövid, banális gratuláló távirattal válaszoltam. A meleg hang cinikus érzéketlenségre vallott volna! Aztán hallottam, hogy közvetlenül a házasságkötés után elvált.
—-Most válaszfalként áll közöttünk az én minősíthetetlen viselkedésem és az ő félresikerült házassága. Ő hallgathat (egy nőnek joga van arra, hogy ne beszéljen legbensőbb magánéletéről), kivált hogy elhidegültünk egymástól. Nekem azonban beszélnem kell vétkes, sértő viselkedésemről, meg kell mondanom, mennyire fáj, hogy megszakítottam vele minden kapcsolatot. Ő meg fogja érteni.

Békési Ágnes fordítása

–
[Részletek az Adela c. kisregényből. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987.]
–

¹ Hegymászó bot.
² Nemzeti akarat.
³ Egy tűnő árnyéktól megittasodott ember örökre megbűnhődik azért, hogy helyet akart változtatni. (Baudelaire)
⁴ Titokban.
⁵ Ajánlás.
⁶ Az asszony ingatag.
⁷ Címzetes, hivatalos.
⁸ Kedves mesterem.
⁹ Koromhoz illően.
¹⁰ Nagyvilági hölgy.
¹¹ Családi eseményekről szóló értesítés.
–
–

Please follow and like us:

0