Észrevettem, hogy ebben a kisvárosban csupa vöröshajú zsidó lakik. Néhány héttel később a Tóra ünnepét ülték, láttam, hogyan táncolnak. Nem degenerált nemzetség táncol így. Nem csak a fanatikus hit ereje volt ez. Egészség volt benne, amely a vallásos szertartásban lelt módot kitörni.
—-A hászidok kézen fogták egymást, körbetáncoltak, elengedték egymást és tapsoltak, fejüket ütemre ingatták jobbra-balra, fölkapták a tóratekercset és körbeforgatták, mintha a partnernőjük volna, keblükre szorították, megcsókolták és sírtak az örömtől. Erotikus gyönyör volt a táncban. Mélységesen meghatott, hogy egy egész nép Istenének áldozza érzéki örömét, kedvesévé teszi a legszigorúbb törvények könyvét, nem tesz különbséget testi vágy és szellemi élvezet között, hanem egyesíti a kettőt. Gerjedelem volt ez és áhítat, a tánc istentisztelet és az ima érzéki kicsapongás.
—-Az emberek méhsört ittak nagy kannákból. Honnan származik az a hazugság, hogy a zsidók nem tudnak inni? Félig csodálat ez, de félig szemrehányás is, bizalmatlanság egy olyan fajtával szemben, amelytől zokon veszik az állandó józanságot. Én azonban láttam, hogyan vesztették el zsidók a józanságukat, ugyan nem három korsó világos, hanem öt kanna nehéz méhsör után, és nem valamilyen győzelmi ünnep alkalmából, hanem mert annak örültek, hogy Isten törvényt és tudást adott nekik.
—-Azt is láttam már, hogyan vesztik el józanságukat ima közben. Jom Kippur ünnepe volt. Nyugat-Európában az Engesztelés Napjának hívják – a nyugati zsidók minden kompromisszumkészsége benne van ebben a névben. Jom Kippur ugyanis nem az engesztelés, hanem a Bűnbánat Napja, mely napnak 24 nehéz órája 24 évi vezeklést foglal magába. Az ünnep előző nap délután négy órakor kezdődik. Egy olyan városban, amelynek lakói túlnyomórészt zsidók, ez a legnagyobb zsidó ünnep komor zivatarként érződik a levegőben, mint ha valaki gyönge hajóval jár a nyílt tengeren. Az utcák hirtelen besötétednek, mert minden ablakban gyertyafény gyullad, a boltokat gyorsan, kapkodva-félve becsukják – egyszersmind olyan rettentő alaposan, hogy azt hihetni, csak az Utolsó Ítélet napján nyitják ki őket újra. Általános búcsúzás ez minden világitól: a bolttól, az örömtől, a természettől és az ételtől, az utcától és a családtól, a barátoktól és az ismerősöktől. Emberek, akik két órával azelőtt még hétköznapi öltözékben, szokásos arckifejezésükkel jártak-keltek, most megváltozva sietnek végig az utcán az imaház irányába, nehéz selyemben és halotti ruháik rémisztő fehérségében, fehér zokniban és laza papucsban, lehajtott fejjel, az imaköpennyel a hónuk alatt, és a nagy csöndesség, amely egy máskülönben szinte napkeletien zajos városban százszorosan erős, nyomasztóan ránehezedik még az oly élénk gyerekekre is, akiknek kiáltozása a hétköznapok zenéjében a főhangsúly hordozója.
—-Minden apa megáldja most gyermekeit. Minden asszony zokog most az ezüst gyertyatartók előtt. Minden barát megöleli egymást. Minden ellenség bocsánatot kér egymástól. Az angyalok kórusa az ítéletnap harsonáját fújja. A Mindenható mindjárt felüti a nagy könyvet, amelybe az év bűnei, büntetései és sorsai be vannak jegyezve. Minden halottért fények égnek. Minden élőért másik fények égnek. A holtakat evilágtól, az élőket a túlvilágtól csak egy lépés választja el. Megkezdődik a nagy imádkozás. Száz, ezer, tízezer gyertya ég egymás mellett, mögött, egymáshoz hajlik, nagy lánggá olvad. Ezer ablakból tör elő a kiáltó ima, amelyet csöndes, puha, túlvilági, az egek énekéből ellesett dallamok szakítanak meg. Az imaházakban egyik fej a másik mellett. Vannak, akik a földre vetik magukat, sokáig ott maradnak, aztán felemelkednek, kőlapokra ülnek és lábzsámolyokra, kuporognak és hirtelen fölugranak, törzsüket ingatják, kis helyen szakadatlanul föl-alá sietnek, mint az ima extatikus őrszemei, egész házakat töltenek meg fehér halotti ingek, élőké, akik nem itt vannak, holtaké, akik megelevenednek, egyetlen csepp sem nedvesíti a száraz ajkakat és üdíti a torkokat, melyek annyi panaszt kiáltanak – nem a világba, a túlvilágba. Nem esznek ma, és holnap sem fognak enni. Szörnyű tudat, hogy ebben a városban ma és holnap senki sem fog enni és inni. Hirtelen mind szellemmé váltak, a szellemek tulajdonságaival. Minden kis szatócs felsőbbrendű ember, mert ma Istent akarja elérni. Mindannyian kinyújtják karjukat, hogy megfoghassák az Ő ruhája csücskét. Mindannyian, kivétel nélkül: a gazdagok olyan szegények, mint a szegények, mert senkinek sincs mit ennie. Mind bűnösök, és mind imádkoznak. Kábulat jön rájuk, támolyognak, tombolnak, suttognak, fájdalmat okoznak maguknak, énekelnek, kiabálnak, sírnak, nehéz könnycseppek gördülnek végig vén szakállakon, és az éhség semmivé lett a lélek fájdalmától és az örökkévaló dallamoktól, melyeket az elragadtatott fül hall.
—-Embereken ehhez hasonló változást csak zsidó temetéseken láttam.
—-A hívő zsidó holtteste egyszerű faládában fekszik, fekete posztóval borítva. Nem vonulnak vele, hanem gyors lépésben viszi négy zsidó – a legrövidebb úton, nem tudom, azért-e, mert ez az előírás, vagy mert a lassú járás megkettőzné a hordozók terhét. Szinte végigfutnak a tetemmel az utcán. Az előkészületek egy napig tartottak. Huszonnégy óránál tovább halott nem maradhat a Földön. A hátramaradottak jajszavát az egész városban hallani. Az asszonyok az utcán futkosva kiáltják ki magukból a fájdalmat, minden idegen felé. Szólítgatják, becézgetik a halottat, bocsánatot és kegyelmet kérnek tőle, elhalmozzák magukat szemrehányásokkal, tanácstalanul kérdezik, mitévők legyenek, bizonykodnak, hogy nem akarnak tovább élni – és mindezt az utca közepén, az úttesten, futólépésben –, miközben a házakból részvétlen arcok kandikálnak elő, idegenek mennek a dolguk után, kocsik haladnak el és a boltosok csalogatják a vevőt.
—-A temetőben a legmegrázóbb jelenetek játszódnak le. Asszonyok nem akarják elhagyni a sírokat, úgy kell kényszeríteni őket, vigasztalásuk vadállatok szelídítésének tetszik. Grandiózus egyszerűségű a halotti ima dallama, a temetés szertartása rövid, szinte elkapkodott, az alamizsnáért esdeklő koldusok hada nagy.
—-A legközelebbi hátramaradottak hét napig ülnek a halottas ház padlóján, apró zsámolyokon, harisnyában járnak, és maguk is mintha félig halottak lennének. Az ablakokban homályos kis halotti mécs ég egy darabka fehér vászon előtt, és a gyászolóknak a szomszédok keménytojást hoznak, azok táplálékát, akiknek fájdalma kerek, nincsen se eleje, se vége.
—-Ám az öröm is éppen olyan heves tud lenni, mint a fájdalom. Egy csodarabbi összeházasította tizennégy éves fiát egyik kollégája tizenhat éves lányával, és a két rabbi hászidjai mind elmentek a lakodalomba, amely nyolc napig tartott és mintegy hatszáz vendég vett részt rajta.
—-A hatóság egy régi, használaton kívüli laktanyát engedett át nekik. Három napig gyülekeztek a vendégek. Jöttek kocsival, lóval, szalmazsákkal, párnával, gyerekekkel, ékszerrel meg nagy bőröndökkel, és beszállásolták magukat a laktanya helyiségeibe.
—-Nagy volt a mozgolódás a kis városban. Mintegy kétszáz hászid jelmezt öltött, régi orosz öltözékbe bújt, derekára régi kardot kötött és nyergeletlen lovon lovagolt végig a városon. Voltak közöttük jó lovasok, akik rácáfoltak mindazon rossz viccre, melyek zsidó katonaorvosokról szólnak és azt állítják, hogy a zsidók félnek a lótól.
—-Nyolc napig tartott a zenebona, a tolongás, az ének, tánc és ivászat. Nekem nem engedték meg, hogy részt vegyek benne. A lakodalmat csak az érintetteknek és híveiknek rendezték. Az idegenek odakint tolongtak, bebámultak az ablakokon és hallgatták a tánczenét, amely egyébiránt jó is volt.
—-Jó zsidó muzsikusok vannak ugyanis keleten. A foglalkozás apáról fiúra száll. Némely muzsikusok nagy tekintélyre és olyan hírnévre tesznek szert, hogy az lakóhelyük határain túl több mérföldnyire is elhat. Ennél nagyobb becsvágy az igazi zenészekben nem él. Dallamokat komponálnak, melyeket anélkül, hogy sejtelmük lenne a kottáról, átörökítenek fiaikra és olykor a keleti zsidóság nagy részére is. Ők a népdalok komponistái. Haláluk után még ötven év múlva is mesélik az életükből vett anekdotákat. Nevük nemsokára elenyészik, dallamaikat éneklik, és lassanként bejárják azok a világot.
—-A zenészek nagyon szegények, mivelhogy idegen örömökből élnek. Nyomorúságosan fizetik őket, boldogok, ha jó ételeket és mézeskalácsot vihetnek haza a családjuknak. A gazdag vendégektől, akiknek „eljátsszák a nótáját”, borravalót kapnak. A Kelet kérlelhetetlen törvényei szerint minden szegény embernek, így tehát a muzsikusnak is, sok gyereke van. Ez rossz is, de azért jó is. Mert a fiúkból is zenészek lesznek és „zenekart” alkotnak, amely annál többet keres, minél nagyobb, és nevük híre annál messzebbre terjed, minél többen viselik. Néha a család egy kései utódja elindul a világba és híres virtuóz lesz belőle. Él néhány ilyen zenész nyugaton; néven nevezni őket nincs értelme. Nem azért, mert netán kínos volna számukra, hanem mert igazságtalan lenne az ismeretlen ősökkel szemben, akiknek nincs rá szüksége, hogy nagyságukat az unokák tehetségével igazolják.
—-Művészi hírnevet vívnak ki maguknak az énekesek, az előimádkozók is, akiket nyugaton kántornak neveznek, és akiknek a hivatalos neve házn. Ezeknek az énekeseknek általában jobb sora van, mint a muzsikusoknak, mert feladatuk vallási, művészetük szent és áhítatos. Tevékenységük a rabbik közelébe helyezi őket. Némelyek, akiknek híre Amerikába is eljut, meghívásokat kapnak a gazdag amerikai zsidónegyedekbe. Párizsban, ahol van néhány gazdag keleti zsidó közösség, a zsinagógák képviselői minden évben meghívnak egy híres énekest és előimádkozót keletről. A zsidók pedig úgy mennek aztán az imára, mintha koncertre mennének, és mind vallásos, mind művészi igényeik kielégíttetnek. Lehetséges, hogy az elénekelt imák tartalma és az előadás színhelyéül szolgáló terem fokozza az énekes művészi értékét. Sosem volt módom ellenőrizni, igazuk volt-e azoknak a zsidóknak, akik meggyőződéssel vallották, hogy ez vagy az a házn szebben énekel, mint Caruso.
—-A legfurcsább foglalkozás a keleti zsidó batlené, aki tréfacsináló és bohóc, filozófus és mesemondó. Minden kis városban él legalább egy batlen. Mulattatja a vendégeket esküvőkor és körülmetéléskor, az imaházban alszik, történeteket eszel ki, hallgatja a férfiak vitatkozását és haszontalan dolgokon töri a fejét. Senki sem veszi komolyan. Ő azonban minden ember legkomolyabbika. Kereskedhetne tollal vagy korállal, mint azok a tehetősek, akik meghívják esküvőre, hogy jót mulasson saját magán. De ő nem kereskedik. Nehezére esik, hogy foglakozást űzzön, házasodjon, gyermekeket nemzzen és a társadalom tekintélyes tagja legyen. Időnként faluról falura, városról városra jár. Nem hal éhen, de mindig az éhezés határán áll. Nem hal meg, csak nélkülöz, de nélkülözni is akar. Történetei valószínűleg feltűnést keltenének Európa-szerte, ha kinyomtatnák őket. Sok közülük olyan témákról szól, amelyek ismerősek a jiddis és az orosz irodalomból. A híres Sólem Aléhem is ilyen batlen-típus volt – csak tudatosabb, becsvágyóbb, aki hitt a maga kulturális feladatában.
—-Egyáltalán, gyakoriak keleten az epikus adottságok. Minden családban akad egy nagybácsi, aki tud történeteket mesélni. Többnyire csöndes költők ezek, akik előre előkészítik történeteiket, vagy pedig elbeszélés közben találják ki és változtatgatják őket.
—-A téli éjszakák hosszúak és hidegek, ezért a történetmondók, akiknek rendszerint nincs elég tűzifája, szívesen mesélnek néhány pohár teáért és a kályha melegéért. Velük másképpen, jobban bánnak, mint a hivatásos tréfacsinálókkal. Ők ugyanis legalább megkísérlik, hogy valamilyen gyakorlati foglalkozást űzzenek, és elég ravaszok ahhoz, hogy a nagyon is gyakorlatias érzékű átlagzsidó elől eltitkolják ama szép őrületet, amely a bolondokról már messziről lerí. Azok forradalmárok. Akik viszont kedvtelésből mesélgetnek történeteket, azok kompromisszumokat kötöttek a polgári világgal és dilettánsok maradtak. Az átlagzsidó számára művészet és filozófia, ha nem vallásos jellegű, csupán „szórakozás”. De van annyira becsületes, hogy ezt beismerje, és nincs benne olyan becsvágy, hogy zenéről meg művészetről beszélgessen.
—-A jiddis színház néhány éve annyira ismertté vált nyugaton, hogy ezen a helyen mindenféle méltatás felesleges volna. Ez a színház szinte inkább a nyugati gettó intézménye, mint a keletié. A hívő zsidó nem látogatja, mert azt hiszi, hogy ez vallási előírásokba ütközik. A színházlátogatók keleten felvilágosodott zsidók, akik többnyire már ma is nemzeti érzelműek. Ők európaiak, még ha egyelőre messze is vannak a nyugat-európai színházlátogató ama típusától, aki „agyonüti az estét”.
Szaszovszky József fordítása
–
–
[Részlet a Zsidók vándorúton című 1927-ben írt esszéregényből. Makkabi, Bp., 1989.]
–
–
