Clochemerle mozgolódni kezdett, s lassanként teljesen megváltozott. Hihetetlen dolog, és ki gondolná, hogy borvidéken ilyesmi megeshet, mégis a víz betörése hozta magával a mélyreható felfordulást.
—-A városka alatt, a Mohosfenéknek mondott helyen forrás tört fel. Eleinte csupán kedves vízsugár volt, néhány méterre szökkent a talaj fölé, cseppjeit kecses kupola formában szórta szét, olyasformán, mint egy permetezőgép. Furcsállották a dolgot, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Ám a víz csakhamar kiszélesítette előtörése nyílását. A sugár karvastagságú, majd combvastagságú lett. A bugyborékoló, gőzölgő víz nemsokára már szőlőskád átmérőjű kráteren keresztül lövellt ki a földből, aztán, mint a vadvíz, a lejtőktől és hajlatoktól siettetve, zuhogva árasztotta el a mezőt. A különös csoda a városkának szegezte a kérdést, amelyre hamarosan választ kell adni: mi történjék ezzel a sok vízzel, meg lehet-e állítani a hatalmas folyadékmennyiséget, amely a kutyának se kell?
—-Ugyanis nyomban kérlelhetetlen ellenségei támadtak a víznek; ez persze senkit nem ért váratlanul, hisz a lakosság túlnyomó többsége vincellérkedésből él. De amint kinyitották a szájukat, rögtön nekik ugrottak a vízpártiak, és mivel ez is emberi dolog, ez sem ért senkit váratlanul. Az utóbbiak hangoztatták, hogy a víz mindig jó a háznál, termővé tenné a járás déli részét, amely gazdag mezőgazdasági vidékké válhatna. Bőven lenne tej, sajt, szárnyas és tojás, hízott disznó, következésképpen véreshurka, kolbász, sonka, pástétom, mindenféle földi jó, ami Clochemerle-t fiók-Kánaánná tenné. Azt is hangoztatták, hogy Bresse gazdagabb és virágzóbb, mint Beaujolais, hogy a szőlő nem jól fizet, ezért hasznos lenne más kultúrákkal próbálkozni. Mindez nem hatott eléggé meggyőzően, mert hiszen a főleg legelőnek használt földek természetszerűleg nem alkalmasak megművelésre, meg aztán kicsi a terület, nem várható nagy hozam. De a vízbarátok megmakacsolták magukat, talán azért, hogy bosszantsák a többieket, akiket elmondtak maradi koponyáknak, begyepesedett fejűeknek, vén baglyoknak. Mindig ugyanazok akadályozzák a haladást, az ő bűnük, hogy az emberiség siralmas sorban tengődik. Gondolatszegények, gyámoltalanok, csak a kitaposott úton járnak, henyék… stb.
—-A szócsaták ordibálássá fajultak a kocsmákban, heves szóváltássá, veszekedéssé a családi otthonokban. Ismeretes, hogy a házastársak, amikor nem egyeznek az ágyban, minden téren ellentétes nézeteket vallanak. Az egyik ilyen családi szócsata fellángolt, mint az erdőtűz, és hamarosan riasztó méreteket öltött. Az asszony vizet prédikált, mivel a férj bort ivott. Csak úgy záporoztak a női érvek:
—-– Ha a víz nem volna hasznos, nem borítaná be a földgömb kétharmadát. Víz nélkül hajózni sem lehetne. És ez még semmi!
—-– Mit érdekel téged Clochemerle-ben a hajózás meg a tengerészek? Soha nem láttad a tengert!
—-– Tudom, hogy a tengernek köszönhető a tonhal, a szardínia és a makréla ecetes mártással. Mintha bizony nem szeretnéd!
—-– Annak semmi köze ehhez!
—-– Na és a tőkehal pirított apró hagymával?
—-– A tengerben nem terem pirított apró hagyma!
—-– Nem is mondtam.
—-– De mondtad.
—-– Mondom, hogy nem mondtam.
—-– Mondom, hogy mondtad, te tudatlan szamár!
—-– Azt csak tudom, hogy mit beszélek! Esküszöm, hogy nem mondtam.
—-– Esküszöm, hogy mondtad.
—-– Hazudsz! Nem igaz!
—-Matachut, mikor kifogytak az érvei, mesteri kézzel felpofozta Berthe-jét. Az asszony viszonzásul fejéhez vágta a levesestálat. Ezt követően irtózatos edénycsata zajlott le közöttük, amely a rombolás törmelékével szórta tele a házat. Matachut, amikor már semmi törni-zúznivaló nem akadt a keze ügyébe, kivágta az ablakon a nagy menyegzői képüket, és azt üvöltötte, hogy istenverte csapdába esett esküvőjük napján, még a rókalyuknál is büdösebb, átkozott lyukba csalták.
—-A fotográfia kirepült az utcára, egyenest az arra haladó ártatlan Tafardel fejére. Az üveg széttört a nyugalmazott tanító koponyáján, aki egyszerre különös, metsző élű pántot érzett a nyakán. Az ütés lesodorta jól ismert panamakalapját és csíptetőjét. Az arcán vágott sebből végigcsurgott a vér, és belefolyt keménygallérjába. Tafardel azt hitte, a báróné és a csuhások felbérelte reakciósok támadásának esett áldozatul, annak az átokfajzatnak, amely ellen annyit harcolt hosszú politikai pályafutása során. Mivel csíptető nélkül egy lépésre sem látott, segítségért kiabált. A szomszédok odarohantak hozzá. Leszedték róla a „nyakvasat”, amelynek szilánkjai már-már átfúrták a gégéjét. Visszarakták az orrára a csíptetőt, amely félig eltörött ugyan, de egyik szeme sarkából mégis látott vele valamicskét. Végezetül megnyugtatták: véletlen volt az egész, talán kissé furcsa, de nem szándékos. Aki ellene merényletet akar elkövetni, az nem fiatal házasokkal vágja fejbe.
—-Ekkor ért oda a csendőrségről Cudoine őrsparancsnok, akit felriasztott a nagy zenebona. Egy mondatban elmagyarázták neki, mi történt. Elhatározta, elsőként behatol Matachut-ékhez, beszél a fejükkel, kártérítést fizettet velük a csíptetőért és Tafardel arcáért. A házaspár, miután mindent összetört az ebédlőben, a konyhában folytatta az ütközetet, és az asztalneműnél kevésbé törékeny tárgyakkal kezdett dobálózni. Ez aztán az igazi élvezet!
—-Cudoine-t, amint megjelent az ajtóban, képen találta egy öntöttvas üst: Matachut röpítette el az olyan férfiúnak a dühével, akinek már vérbe borult a szeme, mivel beleütközött a női észjárás betonfalába. A pofán csapott őrsparancsnok előrezuhant jól táplált csendőrpocakjára, és mozdulatlanul elnyúlt, mint a letaglózott marha. Mindez szemernyit sem csillapította a hitvesek őrjöngését. Sokáig tart az ilyen leszámolás. Különben is mit keres a konyhájukban ez a mamlasz őrsparancsnok? Az embernek tán nincs joga hozzá, hogy otthonában kedvére vitatkozzon?
—-A másodiknak beállító békéltetőt, Machavoine-t egy hatalmas fazék találta kupán: ezzel Berthe célozta meg a koponyáját. (Az asszony nem mindennapi erővel s ennek megfelelő testalkattal büszkélkedhetett, amiért is a gúnyneve a Berta volt: a Párizst rémületben tartó híres ágyúra utalt.) Machavoine-t kevésbé súlyos találat érte, mint Cudoine-t, de azért ő is megingott, aztán lágyan fenekére huppant, és annyira elkábult, hogy nem tudta leszedni a fejéről a különös sisakká vált levesesfazekat. Úgy nyögdécselt alatta, mint a Vasálarcos a kétségbeesés súlyos óráiban.
—-A harmadik békéltető, Nicolas egyházfi, a hasa aljába kapta a tejesüveget, ettől kétrét görnyedt, kezét bizonyos testrészére szorította, és szívszaggatóan jajongott. Ájulás kerülgette, mivel iszonyú fájdalom hasított végig a testén, és meg is rémült: hátha összezúzták legnemesebb szervét. A végzet üldözte ezt a szép férfiút: a gonosz ütések mindig porhüvelye legsebezhetőbb tájékára hullottak, oda, ahol a híres templomi csata óta soha nem szívódott fel teljesen a duzzanat. (Megnyugtatásképpen rögtön el kell mondanunk, hogy ez az ütés végső soron szerencsés volt. A lövedék a kisebbiket találta el, amely azóta szintén nem lohadt le teljesen. Így aztán helyreállt a szimmetria. Mindez később lett köztudomású, miután Nicolas-né bizalmasan elmondta a kiváló Fouache-nénak, aki, felmutatva két öklét, az alábbi következtetést vonta le: „Most nyilván ekkora neki mind a kettő. Az övé a legnagyobb Beaujolais-ban. Képzeljék csak, milyen büszke lehet ez a Nicolas-né!”)
—-Egy újabb lövedék, a salátástál szügyön találta Mélanie Boigne-t. A termetes komaasszonynak semmi keresnivalója nem volt a házban, de kíváncsisága ellenállhatatlanul mindig oda vonzotta, ahol éppen valami hangos drámai jelent folyt. Mélanie emlője a sok szoptatástól rendkívül megnőtt. Ki tudja, a fizika milyen csodája következtében történt, hogy egyik nagy, puha melle köpölyözőt játszva, magára tapasztotta a salátástálat. Ennek eredményeképpen Mélanie-nak hirtelen majolikamelle keletkezett, mégpedig eléggé furcsa küllemű, mivel a salátástál ormótlanul kiterebélyesedő lába az elefántormány végéhez hasonlított.
—-Sorra zuhogtak az ütések, és repültek a használati tárgyak. A Matachut házaspárt a rombolás mámorában keserű kéj töltötte el: „kő kövön ne maradjon”. Homályosan érezték, hogy hülyeség az egész, de minél nagyobb a hülyeség, annál izgatóbb. És mintha csak hallgatólagosan megegyeztek volna, hogy későbbre halasztják kettejük alapos kimagyarázkodását, most csupán az érkezőkre vetették magukat, akik csak a szűk konyhaajtón keresztül hatolhattak be hozzájuk. Így szép sorjában végezhettek velük. Tafardel, Cudoine, Machavoine és Mélanie Boigne után (Mélanie már kilopakodott, égett a türelmetlenségtől, hogy ország-világnak megmutassa pompázatos mellbimbóját) mások húzták ki a lutrit. Egy füles melegítőedény összezúzta Pignaton hosszú és vastag orrát. Minek is következtében arcéle két hétig meghökkentően hasonlított a vízilóéhoz, és színe fokozatosan változott a lilától a zöldessárgáig. A serpenyő szerencsétlen becsapódása néhány másodpercen belül apró, rózsaszínű tojásféleséget varázsolt Pétinois kopasz kobakjának kellős közepére. Végül egy csomag padlósúroló vasforgács annyira belekeveredett Mimi Susson dús hajzatába, hogy csillogó sörénnyel távozott, amelyet alig tudott kifésülni, és sokáig szúrt.
—-Egy szerencsétlen találat visszatérítette a Matachut hitveseket a kölcsönös megtorláshoz. A Matachut elhajította serpenyő hajszál híján eltalálta Bajasson jóságos, pirospozsgás képét, azután teljes erővel rázuhant Berthe vállára. Az asszony fájdalmasan felkiáltott, majd bosszúvágytól fűtve, odarohant a fiókhoz, kivette a konyhakést, és felüvöltött:
—-– Levágom mind a kettőt, aztán megnézheted magad!
—-Az asszony minden kétséget kizáróan hitveséhez szólott, de a fenyegetés általános zűrzavart keltett. A vágószerszámtól elrémültek a férfiak, s fejvesztetten rohantak kifelé. Blazot postás, aki a visszavonulást fedezte, a mosógép födelével védte a hasát, Pignaton a salátamosó kosarat fogta maga elé heretartónak, Tripotier pedig, minden eshetőségre készen, két lágytojás-tartót ragadott fel, hogy legyen mibe burkolnia teste értékes darabjait.
—-Matachut, aki mindenkinél jobban ismerte oldalbordáját, szó nélkül kiugrott az ablakon, és barátjánál, Lachenève-nél keresett menedéket. Halálsápadtan magyarázta el az eszeveszett menekülés okát. Lachenève békés ember volt, nem ismerte a gyűlölködést és a haragot.
—-– Dehogy vágja le!
—-– Te nem ismered őt! – vágta rá Matachut. – Arra is képes lenne, hogy nyárson sütve megegye, mint a bárányvesét!
—-– Végre megkóstolhatná, milyen az íze! – kacagott fel Nani Lachenève.
—-A piros képű, kemény húsú ribanc férfiúi minőségükben értékelte a férfiakat. Azaz egészen kellettek neki.
—-– Szegény Matachut, levágják mind a kettőt, és megeszik, ó, micsoda kannibálság!
—-Aztán komolyra fordította a szót.
—-– Isten ments, hogy mint eunuch ébredjen fel. Megágyazok magának, itt fog aludni. Holnap majd elmegyek ahhoz a nőszemélyhez, és beszélek a fejével.
Lontay László fordítása
[Részlet a Clochemerle-fürdő c. regényből.]
–
–
