Minden egyszerre történt a csöndben. Képek függtek a térben,
és olykor a végtelenbe tartottak
Andrzej Stasiuk
Ott volt gyermekkorom központja. A lezárt zsaluk mögött, a sziesztaszobában. Egyedül vagyok, nem alszom. Elnyújtózva heverek az ágyon, teljesen éber vagyok, de tétlenségre kárhoztattak. Rám parancsoltak: legyek csöndben. Rám parancsoltak: pihenjek. Nem szeretem ezt a cezúrát, ezt a félhomályt világos nappal. Csakhogy nem tűr kivételt a szabály. Úgyhogy csöndben maradok. Csöndben. Aztán egyszer csak megtörténik: minél tovább tart a csönd, annál beszédesebbé válik. Hangfoszlányokat hallok, finom lombsusogást. Kutya vonyít valahol a távolban, pedig alszanak ilyenkor az állatok is. Nyikorog valami. Lehúzzák a vécét odaát. Összezsugorítja a fülem a zajokat, magába szívja őket. És feszülten hallgatózik tovább. Viaggio. Vagy inkább egy magyar szó: Vigyázz. Ki beszél vajon, hol, kivel és miről? Minél elmosódottabb, amit hallottam, annál sóvárabban szövögetem tovább. Egész mondatokat, egész párbeszédeket mormolok máris. „Elmegyek.” „Útra kelsz?” „Igen, valahogy úgy.” „Hová?” „Dél-Amerikába.” „Hajóval?” „Hajóval.” „Hosszú időre?” „Valószínűleg. Igen.” Hallgatás. „Bátor vagy. Vigyázz magadra.” Eljött a búcsú ideje. A búcsúzáshoz aztán igazán jól értek. Pedig csak füllentettem. Kitaláltam valamit, csak azért, hogy ismerős terepen maradhassak.
—-Megesik persze, hogy elcsábít az ismeretlen. És összeképzelgek magamnak valamit. Hogy elrabolják Stellát a kalózok: fekete hajón érkeznek, az árbocokon háromszor három fekete vitorla. Ámde csodával határos módon nem bántják. Stella halat süt nekik, megfoltozza a gúnyájukat, így aztán újabb naplementét ajándékoznak neki minden este. Amikor visszaviszik a szülőfalujába, már ugyanolyan barnára cserzett bőre van neki is, mint a matrózoknak, aranyfényben csillog a vörös haja. Stella, kicsi csillagom, így köszöntik a boldog szülők. A kalózok pedig kivillantják éles fogukat, aztán búcsút intenek, és tengerre szállnak.
—-Egész világot álmodtam magamnak ébren. És közben teljesen megfeledkeztem az időről. Vajon mióta fekszem már az elsötétített szobában? Persze nem is volt teljesen sötét, nem is volt teljesen kihalt az a szoba. Egykettőre hozzászokott a szemem a félhomályhoz, föltérképezte a repedések hálózatát a mennyezeten, vagy éppen a padlón szaladgáló fénynyulakat követte. Mindig beszűrődött a zsalu résein némi fény, és reszkető csíkokban, vibráló foltokban telepedett meg a földön. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Nem kecskefejet láttam ott? Amott nem szamár profilját? Muszáj volt értelmeznem, amit láttam, így aztán egykettőre megtelt élettel a szoba. Állatokkal, mindenféle titokzatos lényekkel, máris hallottam a suttogásukat. Minden egyes alkalommal a csodák kamrájává változott át a camera obscurám, és boldogságként éltem meg az egyedüllétet. Beszélgettek velem még a borvörös járólapok is. Ha pedig már eleget meséltek, akkor megérintettem őket a talpammal. Végiglépdeltem a hűvös felületen, de közben gondosan kikerültem a fényfoltokat. A padló mint játéktábla. Mozgó, folyton változó elemekből összeálló mintázat.
—-A sziesztaszoba volt a birodalmam. Csak megszűrve, letompítva szivárgott be oda a valóság, úgyhogy szárnyra kaphatott a képzeletem. Így függött össze egyik a másikkal. Zsaluk nélkül nem lehetett volna képzeletben utazni sem. Úgyszólván a zsaluk résein beszivárgó félhomályban találtam magamra. Ott elég bátor voltam ahhoz, hogy szárnyaljak, hogy bemerészkedjem bármelyik labirintusba. Igen, megesett az is, hogy körbe-körbeforogtak a gondolataim. Olyankor mintha beszorultam volna, összezsugorodott körülöttem még a szoba is. Muszáj volt kiszabadulnom, muszáj volt furfanggal legyőznöm a saját csökönyösségemet. Sokszor valami mondóka segített rajtam, és máris továbbvitorláztak a gondolataim. Kifutottak a fejemben hullámzó nyílt tengerre.
—-Délután kettőtől négyig: ez volt az én titkom. Anyám azt hitte, alszom. Legalábbis soha nem kérdezte, mivel ütöttem agyon az időt. Nyújtóztam egyet, amikor szólított, és elhessegettem a nappali álmaimat. Egyetlen szót sem szóltam neki.
—-Elvakított odakint a fény. Élénk, zajos volt minden. Annyira hozzászoktam a sötétség különféle árnyalataihoz, a fény meg az árnyék megannyi finom átmenetéhez, hogy bántónak éreztem a nappali világosságot. Fájdalmat okozott a világ.
—-A sziesztaszoba lett a menedékem, ahogy telt-múlt az idő. Az óvó álmom. Biztonságban éreztem magam, szabad voltam, ha körülvett ez a porózus membrán. Itt betűzgettem azt, amit kiötlöttem, megéltem jó néhány epifániát.
—-A zsaluk gyermeke voltam.
–
–
Kurdi Imre fordítása
–
[Részlet a Rengeteg tenger című könyvből (Magvető, Budapest, 2011)]
–
–
