Szeretem a hangodat. Igaziból megnyugtat. Csodálatos lény vagy. Csak téged hallgatnálak egész nap, s csak neked beszélnék. Éjjeleket álmodok rólad, s napközben minden mozdulat téged juttat eszembe.
—-Beszélsz, s én figyelek. De van, amikor csak a hangodra, van pedig amikor csak a hangsúlyra. Már másodszor mondod a mai nap ugyanazt. Mégis érdekes. A hanglejtés miatt. A hangszín miatt. Pedig tegnap is megbeszéltük. De hát ugye nincs semmi új a nap alatt.
—-Karantén van. Hosszú bent ülős napok. Negyedszer is megbeszélhetjük, nem veszítünk semmit. Volt úgy régen, amikor kijöttem a sodromból… a türelmetlenség miatt. Elmúlt. Elvitte a múlt. És a vírus. Megette, s felmorzsolta, ami rossz volt. Felégetett maga után minden gonoszságot meg sértegetést. Nem maradt egyéb utána, csak a puszta igazság és a csengő hang.
—-Átszellemülten figyelem a híreket. A mai nap nem halt meg senki. A kórházak intenzív osztályai kezdenek megüresedni. Egy hét múlva már csak a főorvos és két asszisztens lesz ügyeleten mindösszesen a sürgősségin. Akik átvészelték egészséggel a túlterheltséget. Előttük is csupán az őszinte szavak maradtak. És a sokat mondó tekintet. Ezt megúsztuk.
—-Külföldön élő tudóst kérdez a rádióriporter:
—-– Önöknél is minden a vírusról szól?
—-– Nem, nem egészen. Itt alig változott az élet. A híreknek csupán a hetven százalékát foglalják el a járványügyi információk, a fennmaradó rész általános tartalmú. Már nem is fog sokáig tartani. Nemsokára egészen lecseng.
—-Csodálatos ez az év. A gonoszság megannyi válfajától száz százalékig való telítettség egyszeriben leürült. Felperzselte a láz, a többit pedig a mindig kézügyben lévő zsebkendő fogta magába. Nem maradt hátra, csak a szép szavak, a bájos, megértő tekintet s az odafigyelés. Így lesz ez már örökké. Bizonyára mindig így marad már ezentúl.
—-Bizonyára már az is megszelídül és a kék bolygó fejlődésén fog éjt nappallá téve fáradozni, ami nem is e célból született.
–
–
