Január vége, hónak nyoma sincs. Szép, hihetetlenül meleg napok. Ma viszont esik az eső. Lassú, piszkos, gonosz eső. A város nyomasztó, az utcákat kosz borítja, a Notre-Dame tornyai, a Saint-Michel hídról nézve, süllyedő hajókra emlékeztetnek. A Szajna gémberedett macskája, ahogyan egy költő nevezi, magába roskadt. Az antikváriusok széles műanyag esernyőik alá húzódva állnak rendületlenül könyvvel megrakott hatalmas ládáik előtt. Korán van még, csak 7-8-kor húzzák le a fedeleket, és akasztják rájuk nagy, vaskos lakatjaikat. A Sebastopol sugárúton esernyő-erdő: gyöngéd esernyők, sietős esernyők, szórakozott esernyők… Az emberek gőzölgő kabátban lépnek ki a metróból, a lányok parasztosan feltűrték hosszú, bő nadrágszárukat.
—–Bemegyek a „Biaritz” kávéházba, a St.-Michel sugárúton, hogy megigyak egy kávét. Innen belátom egészen Clunyig az utcát is, felfelé pedig a Luxembourg-kertig. Tömeg, diszkrét zene, ráérős pincérek. René Clair filmjeinek atmoszférája. Nem emlékszem, hogy a Mythologies-ban Roland Barthes bevette-e a mai mítoszok sorozatába a kávéházat. Biztosan beszél a cinéma-ról, a frites-ről, a steak-ről, de az az érzésem, hogy mindenekfölé a le café-t kellene helyeznie: ítélőszék, otthon, előadás, visszavonulásra alkalmas hely azoknak, akik elmélkedni akarnak. A párizsi kávéház része az utcának, s aki belép, kettős szerepet játszik: egyazon időben színész és néző. Néz és nézik. A kép kiszűrődik, az autók förtelmes zaja tompul. A kávéház határozottan menedékhely. „A szabad lelkek egyetlen közössége”, mondta volt Modigliani.
—–Victor Hugo azt mondta Párizsról: „Qui regarde au fond de Paris a le vertige”. („Aki Párizs mélyére néz, elszédül.”) A kávéházból nézve a város már nem annyira lehangoló. A szem kezdetben megrémül az utca forgatagától, a figurák, a ruhák sokféleségétől, attól a vég nélküli va et vien-től (jövés-menéstől), aztán megszokja, és úgy tud összpontosítani, hogy nem vesz tudomást a környező nyüzsgésről. Most értem meg azokat, akik azt állítják, hogy a francia egzisztencializmus a Montparnasse és a Saint-Germain-des-Près-i kávéházakban született meg. „La Coupole”, „La Dôme”, „La Rotonde” – a város szellemi képének meghatározó pontjai. Az elit az „Aux deux magots”-ba és a „Café de Flore”-ba meg politikáról és művészetről társalogni. A művészek előnyben részesítik a csendes, olcsó, praktikus Quartier Latin-beli zugkávéházakat. Itt minden kő dicső múltat fed. Elég egy útikönyvet kézbe venni, hogy megtudjuk, itt minden környező házból öreg szemekkel a történelem tekint ránk. A Cujas utca és a Saint-Michel sarkán például, ahol ma a Párizsi Bank egy fiókkirendeltsége van, a „Rive gauche” kávéház állott, 1878-tól kezdve a Hidropaták körének szálláshelye, melynek igen jelentős szerepe volt a kor irodalmi életében. A Les Hydropathes-nak (közéjük tartozott Rollinat is) himnuszuk is volt, Charles Cros írta:
Hidropaták, énekeljük
Az italok nemes dalát.
A bor is egy vörös ital
– Csak reggelenként lesz fehér…
Kántor Erzsébet fordítása
–
–
[Részlet az Élmények kora, vallomások kora c. könyvből.]
–
–
