Kivilágított szoba a Balaton partján. Az egyetlen fénypont. Az üvegfal mögött senki. A háziak égve hagyták a villanyt, és elmentek.
—–A szoba várja őket. A háziakat és a vendégeket. Társaság érkezik. Egy olyan vidám kompánia.
—–A bútorok derűs várakozása. Az öreg falióra. Vidéki körorvos, aki úgy a falon lóg, és mindig késik és mindig három percet. Az ebédlőasztal, a magas támlájú, lapos fenekű székek, a parányi puffok a sarkokban. A kissé homályos tükör abban a megbízható barna keretben. Majd csak felmerül benne egy arc. Egy nő, ahogy úgy elmenőben megigazítja a haját. Egy férfi végigsimít a bajuszán. Vagy éppen csak megáll előtte, és egy pillanatra belenéz.
—–Mind várnak valamire.
—–Az óra, hogy egy kéz azzal a régi, megszokott mozdulattal megigazítsa. Az asztal, hogy megterítsék. A székek, hogy tologassák őket, miközben egy hang egyre azt ismétli.
—–– Asztalhoz, gyerekek! Miért nem ültök már le? Mi az, nem mertek leülni? (Türelmetlen taps.) Asztalhoz! Asztalhoz!
—–És akkor végre letelepednek a vacsoraasztalhoz. A háziasszony behozza a tálat. És a tálban egy merev tekintetű, hatalmas halat. Csönd. Az áhítat csöndje. Felcsattan a taps.
—–– Uramisten, mi ez?!
—–– Mi lenne? Egy harcsa!
—–– Ugyan, Csulikám! Ez egy bálna!
—–– Tengeri szörnyeteg!
—–– A Csuli fogta?
—–– Mikor fogtad, Csulikám?
—–– Még él!
—–– Ne beszélj butaságot!
—–– Esküszöm, hogy megmozdult!
—–– Na, légy szíves…
—–– Gyerekek, ehhez olyan borom van!
—–– Bravó, Csuli, Bravó!
—–Ezekre a hangokra várnak a bútorok. A vacsora hangjaira. A vendégekre.
—–Ahogy jönnek a sötét parton egymásba kapaszkodva, nevetgélve. A kavics megcsikordul a lábuk alatt. A házigazda befelé tereli őket. Befelé, gyerekek! Befelé! Vagy azt akarjátok, hogy éhen haljak?
—–Semmit se hallani. Se a házigazda hangját, se a kavics csikorgását.
—–Mi történhetett?
—–Már régen itt kéne hogy legyenek. Vendégekkel vagy vendégek nélkül. Hiszen csak egy kis parti séta. Egy kis mozgás vacsora előtt. Járunk egyet, aztán asztalhoz!
—–Ki ül itt asztalhoz?
—–Mégis… mi történhetett? Talán mégse csak egy kis esti séta a parton? Talán kimentek az állomásra az esti vonathoz? Várnak valakit. Egy megpenészedett nagynénit! Pestről. Egy régi jó barátot. Ismerőst.
—–Igen, lehet, hogy kimentek a vonathoz.
—–Vagy összekaptak útközben. A házigazda és a felesége. Egy aprócska megjegyzés. Egy szó. Közéjük csúszott, mint egy gonosz kis kavics. Kirobbant a veszekedés. Dühtől fuldokló, sötét, vad veszekedés. Régi sérelmek. Vádak. Az asszony zokogva elrohant. A férfi nem ment utána. Ott állt egyedül a sötétben, és csak hallgatta az egyre távolodó zokogást. Aztán a csönd. És akkor már semminek semmi értelme. Elinduljon valamerre? Minek? Hazamenjen? Minek? De hát itt se maradhat így mozdulatlanul, megmerevedve.
—–Hát akkor?
Valaki elmegy az üvegfal előtt, és benéz. Puhakalapos, szakállas férfi. Megáll. Egyszerűen nem tud továbbmenni. A bútorok a kivilágított szobában. Külön szemügyre vesz minden darabot. Az asztalt, az órát, a tükröt.
—–Ez egy színpad!
—–Így indul a darab. Első felvonás, első szín. Polgári ízléssel berendezett szoba. Égve hagyták a villanyt. Senki se tartózkodik a szobában.
—–A szín üres.
Az öbölben
Úsztak a székek az öbölben. Szétázott roncsok. Az egyiket már elhagyta a támlája, és most úgy pörgött önmaga körül. A másikon egy lehetetlenül megfeketedett párna. Talán díványpárna lehetett, amit úgy dobtak rá. Mégis, hogy kényelmesebben lehessen üldögélni. Valahogy nem csúszott le a székről. De aki rajta ült, mintha éppen most bukfencezett volna le. Elaludhatott. Észre se vette, ahogy belesiklott a vízbe.
—–Föl se ébred. Békésen szundikál odalent.
—–Majd csak utána jön a párna. A párna után a szék. És akkor majd úgy úszkál a mélyben a régi megszokott helyén, fejét féloldalra hajtva, száját kissé eltátva.
—–Egyébként nem ő a társaság kedvence. Hiszen oly hamar elbóbiskolt. Éppen csak evett egy kicsit, éppen csak ivott egy kicsit. Viccet sose mondott. Ha viccet mondtak, nem nevetett. Olykor bókolt a háziasszonynak. Szerette volna megcsipkedni a háziasszony pufók kislányát. A háziasszony feszes fenekű szobalányát. Magát a háziasszonyt. Na de hát!… Egy kicsit evett, egy kicsit ivott. Úgy eltűnődve maga elé bámult. És elaludt. Nem ő volt a társaság középpontja.
—–De most mégiscsak körülveszik a többiek. A társaság. A kártyapartnerek kártyával a kezükben. Az ivócimborák pohárral a kezükben. Nők szétbomlott hajjal, kecsesen előretartott tányérkákkal. Az otthon hangulata. Meg kell teremteni az otthon hangulatát. Nők pongyolában, nők estélyi ruhában.
—–Vásott képű, kis lurkók siklanak el az alvó férfi mellett. Egymásra kacsintanak. Meghúzzák az orrát, a fülét.
—–Egy kislány beleül az ölébe. Egy olyan igazi romlott kislány. Víztől csöpögő, fürge ujjaival kigombolja a nadrágját. Gombolja, gombolgatja. Félúton megáll. Lecsúszik róla. Eltűnik valahol a szétnyíló kagylók és moszatok között.
—–Ő meg ott marad félig kigombolt nadrágjával. Mosoly suhan át az arcán. Víz alatti mosoly.
—–Megfordul önmaga körül. Egyszer-kétszer megpördül. Úgy felhúzott térddel, mintha széken ülne. Azon a régi széken. Arca megremeg. Buborékok pattannak ki belőle. Így hagyja el az arca apró, kis buborékokban.
Úsztak a székek az öbölben. Székek, széklábak, karfák, támlák. Úsztak, lebegtek, vagy csak éppen úgy ringatóztak.
–
–
