A tó napok óta oly sima volt, hogy szeme megfájdult a visszaverődő fénytől, és füle zúgott. Mielőtt még a szél föltámadt, és az ég – előbb galambszürkén, majd epesárgán és végül feketén – beborult, a tó nefelejcskékről ezüstre, ezután mohazöldre váltott, és apró borzongások futottak rajta végig, mint néha az alvó emberen.
—–Először járt a tónál. A kövek között, ahol ült, siklók siklottak. A tó szép, döntötte el még a vonatban, amikor a kanyarban szeme elé tárult. A tó jó, érezte bőre, érezték izmai. A tó nagy, állapította meg éjszaka a csillagvilág tükröződését nézve. A túlpart fényei – reszketve a tó párolgásától – idelátszottak, és tisztán elhallott ide a halászok elnyújtott kiáltása.
—–Minden elcsendesedett. Elnéptelenedett a part, a hőség szítta fűben meglapultak a rovarok, a virágok kókadtan lógatták fejüket. A kutyatej, a szarkaláb, a kígyószisz a tó partján el-elpöttyentve a ritka teljesség érzetét keltette fel benne. A nyárfasor is hallgatott. A levelek pilledten csüngtek, zöld felük is szürkéllett, a portól. A viharra várva kuporgott a köveken, hunyorgott, hogy jobban lásson, semmit se mulasszon el, évek múltán is emlékezzék, ha kell, és emlékezni mindig kell, és jó, ha van mire.
—–Érezte, most nem tudná megfogalmazni, amit érzékel. Sem a bőrére tapadt meleg levegőt (szinte már fázik, el is tüsszenti magát, jóllehet csorog az izzadság hóna alól és melle közén), sem az állott, pállott halszagot, a porszagot, a kiégett fű szagát, holott úgy betöltik orrát, hogy majd megfullad. De figyelt, mert egyszer majd meg kell fogalmaznia, el kell mondania fiának, anyjának, szerelmének vagy magának, és ez utóbbi lesz a legnehezebb, mert magának nem halandzsázhat, még akkor sem, ha kudarcot vall, és le kell számolnia azzal, hogy képes bármit is megfogalmazni, mert kalandor a létben, csaló, szélhámos, hazug vagy lusta.
—–Loccsant a víz a köveken. Csak itt-ott, mint mikor egy-egy béka fejest ugrik. Lics-locs, kluty-kluty, és öregemberes szörcsögés. Zsongította ez a muzsika, lenyomta, de a kövek megtartották, csak keze-lába lett egyre súlyosabb, és szemhéja ereszkedett rá szemére. Zöldarany szitakötő – csapongva, meg-megsúrolva potrohával a mocsárszínű vizet – igyekezett a partra, de újra és újra lehullott a vízre, szárnya átnedvesedett, megölte a vihar előtti csend.
—–Cigarettára gondolt. Nadrágja bal zsebéből húzza majd elő a zsebkendő és a gyufa mellől. Mélyet szippant, a gyufa ellobban, a vízbe hajítja, ott tóvá lényegül. Rágyújt, mihelyt ez a súly lehull róla, és visszanyeri mozgáskészségét. Torka kiszáradt, elhessentett egy fáradt legyet homlokáról, az utolsó legyet, összetett szemű, tapadókorongos dögzabálót, a civilizáció termékét, a civilizáció szégyenét.
—–Elhalt a muzsika. Messze egy bíbic sikoltott. Jobb kéz felől a nádas susogott. Szellő szárította fel izzadságát, rágyújtott, leszívta. Egyenletesen hullámzott a víz, a fű, a nyárfasor, a szél elvitte a füstöt.
—–Frissen kaszált fű illata szállt, azután sült halé, azután lóherés édes szaga, szeretkezésé, az elmúlt éjszakáé, mindenki szerelméé, a víz és az ég egyesülésének szaga. A csikket felkapta a szél, a füvön görgetve kioltotta. Tízcentis hullámok szaladtak a partnak, a túlpart pora csapott arcába.
—–Ledobta ruháit, előrelépett. Verte a víz, tépte a szél, s a legfeszültebb pillanatban átadta magát az elemeknek. A zöldesfehér tajték villódzott, megperdültek a dobok. A hullámhegy elborította, a hullámvölgy kitakarta. Késként hasított a szél, tűként szurkálta a por. A víz engesztelően simogatta. Levegőért küzdött, talajt keresett, elvesztette biztonságát, egy harapás víz, egy harapás szél, le-föl, le-föl, ahogy a hullámzás törvényelte, zöld-fekete lakoma.
—–Csíkot hasított a villám, ráomlott a dörgés, befedte. Zúgott a megbolydult tömeg, ritmust adott, le-föl, le-föl, egyre biztonságosabb, egyre követhetőbb ütemben. Könnyedén vette a tempót. A hullámhegy tetejéről belátta a vizet, mély lélegzettel süllyedt. Mégis az úszás hiábavalónak tűnt, mintha egy helyben lebegne, de nem merte abbahagyni, megvadult a bizonytalanságtól: uralja-e valóban a vizet, halad-e előre, és ha igen, vajon a maga erejéből?
—–Az eső csendesedett. Dobhártyáján dobolt egy ér. Arca grimaszba merevedett, kezén ujjai, mint a sas karma, begörbedtek. A partot kereste, de csak a hullámok végtelen sorát látta. Elernyedt, tapogatózott, megkapaszkodott egy hínárfüzérben, és lemerült.
—–A vörös vesztett izzásából, sárga, kék kígyók, karikák, pontok táncoltak szemhéja alatt. Feldobta a víz, a hátára fordult. Az eget sehol sem látta. Azután rájött, hogy már nem fekete, zöldesfehér, mint a víz, egybeolvadnak a hullámnyi látóhatáron. Behunyta szemét, pihent. Érezte, hogy a víz erős, és ő gyenge. Nemsokára hasra kell fordulnia, és nyugodt tempókkal kiúsznia. Érezte, hogy izzad, és hogy a víz lemossa. Érezte, hogy semmit sem érez, és nincs is mit éreznie.
—–Hasra fordult, meglovagolt egy hullámhegyet. A hullámvölgy visszahúzta. Könnyezett. Számolta a tempókat. Az ezrediknél felugrott, mint a vízilabdázók, ha kapura dobnak. Görcsöt kapott a lába, és beleütődött valamibe. Föleszmélt: föld? Lenyújtotta a lábát: föld.
—–Felállt és eldőlt, mint a homokzsák. Négykézláb mászott a fenéken. A víz ki-kifutott alóla. Kezét-lábát összevagdosták a homokba ágyazódott kagylók, kis vércsíkok áramlottak körülötte. Felegyenesedett, leült a kőre, ahonnan indult. Tehetetlen kezét a hullámok nyaldosták, feje mellére esett, a víz arcába fröccsent. Ruhája nem volt ott.
