Fantázia
Párizsban oly bánatos a narancs, mintha hullottan szedték volna fel a fa alól. Amikor megérkezik, az esős, hideg télben, szokatlanul hat, kissé cigányosan, csillogó héjával, erős illatával, mely elüt az itteni tompább zamatoktól. A ködös estéken vörös papírernyős lámpa tompa fényében szomorúan pislog a járdaszélen a kis tolókocsira felrakott narancshalom. Monoton, cérnahangú kiáltás kíséri, mely elvész a kocsik zörgésében, az omnibuszok dübörgő zajában:
– Két sous a valenciai!
A párizsiak háromnegyed része az édességek, cukrászsütemények közé sorolja ezt a távoli tájakról ideszármazó, banálisan gömbölyű gyümölcsöt, melyen a fára csak vékonyka zöld kocsánya emlékezteti. A selyempapírburok, meg az ünnepségek, melyeknek elmaradhatatlan kísérője, csak hozzájárulnak ehhez a benyomáshoz. Főleg január felé, az utcán szétszórt ezernyi narancs, a sok sárga héj az úttestszéli csatornák sarában, valami óriási karácsonyfát juttat az ember eszébe, mely megrázta Párizs felett mű-gyümölcsökkel teli ágait. Minden sarokban rájuk bukkan az ember. Szépen kiválogatva, felékesítve díszelegnek a fényes kirakatokban; ott lapulnak, a kétszersült-csomagok meg az almahalmok között a börtönök és menhelyek ajtajában; nem hiányoznak a báltermek, a vasárnapi mulatságok bejáratánál sem. S finom illatuk belevegyül a gázszagba, a hegedűk cincogásába, a kakasülő padjainak porába. Az ember végül is elfelejti, hogy a narancstermeléshez narancsfa is kell, mert míg a gyümölcs teli ládákban egyenest délről jön hozzánk, a fája, lenyesve, átformálva, szinte álruhában, csak rövid időre jelenik meg a nyilvános parkok szabad levegőjén, kibújva az üvegházból, ahol a telet tölti.
Igazán jól csak hazájában lehet megismerni a narancsot: a Baleári-szigeteken, Szardíniában, Korzikában, Algírban, a Földközi-tenger aranykék levegőjében, langyos párájában. Eszembe jut egy kis narancsliget Blida környékén; ott volt ám igazán szép! A sötét színű, fényesre lakkozott lombok között úgy ragyogott, mint a színes üveg, s a környező levegőt azzal a tündöklő glóriával aranyozta be, mely a csillogó virágokat veszi körül. Itt-ott az ágak közötti kis réseken keresztül odalátszottak a városka bástyái, valami mecset minaretje vagy egy síremlék kupolája, s felette az Atlasz hatalmas hegytömege, mely lábánál zöld, de fodros, fehér prémsapka koronázza, a lehullott hópelyhek légiesen elmosódott fehérsége.
Ottlétem alkalmával egy éjszaka, nem tudom miféle, harminc esztendeje nem látott természeti tünemény következtében, ez a deres télzóna az alvó városra rázta le havát, s Blida átalakulva, fehérre púderozva ébredt fel. Ebben a könnyű, tiszta algíri levegőben a hó úgy csillogott, mint gyöngyházkagyló összetört pora. Tündökölt, akár a fehér páva tolla. A legszebb látvány a
narancsliget volt. A vastag leveleken mozdulatlanul, mere-ven áll a hó, mint sörbet a lakktálcán, s a dérrel permetezett gyümölcsök oly szelíden ragyogtak, oly finoman szórták a fényt, mint az áttetsző fehér fátyollal borított arany. Templomi ünnepségre emlékeztetett az egész, vörös reverendák azsúros karing alatt, aranyozott oltár, csipkével borítva…
De legszebb narancsemlékem Barbicagliából származik, az Ajaccio melletti nagy kertből, ahová lustálkodni jártam, mikor nagyon erősen tűzött a nap. Itt a narancsfák magasabbra nőnek, ritkábban ültetik őket, mint Blidában, s a kis liget lehúzódott egészen az útig, melyet a kerttől csak egy élősövény és egy árok választott el. Mindjárt utána a tenger, a végtelen, kék tenger… Milyen pompás órákat töltöttem el ebben a kertben! Fejem felett a virágba borult, gyümölcsökkel terhes narancsfák ontották illóolajokkal terhes illatukat. Időnként tompa, visszhang nélküli zajjal lepottyant mellém a teraszra egy-egy érett narancs, mely hirtelen vált le kocsányáról, mintha csak a hőségtől nehezült volna el. Csak a kezemet kellett kinyújtanom érte. Pompás, vörösbélű gyümölcsök voltak, csodamódon ízlettek. Meg aztán a kilátás is olyan gyönyörű volt! A levelek között a tenger vakító kék foltjai mint törött üvegdarabok csillogtak a párás levegőben. S hozzá a víz hullámzása, mely nagy távolságra megrezegtette a leget, az az ütemes mormolás, mely elringatja az embert, mintha láthatatlan bárkában heverne, a hőség, a narancsillat… Ó! milyen jól esett az alvás a barbicagliai kertben!
Néha azonban, a sziesztázás legszebb pillanatában, hirtelen dobpergés ébresztett fel. Szerencsétlen dobosok jöttek gyakorolni ide, az útra. A sövény résein keresztül megpillantottam a dobokon csillogó rézvereteket, s a sok nagy fehér kötényt a vörös nadrágokon. Hogy egy kissé kikerüljék a vakító fényt, melyet az út pora kérlelhetetlenül szemükbe tükrözött, szegény ördögök a kert lábánál kerestek menedéket, a sövény keskeny árnyékában. És hogy verték a dobot! és milyen melegük volt! Akkor, erőszakkal felrázva magamat, hipnotikus állapotomból, azzal kezdtem mulatni, hogy kidobáltam nekik néhány aranyvörös gyümölcsöt, mely a kezem ügyében lógott. A célbavett dobos megállt. Egy percnyi habozás, majd körülnéz, honnan jöhetett ez a pompás narancs, mely orra előtt az árokban gurult; aztán gyorsan felveszi, s belesüllyeszti fogait, még a héját se szedi le.
Arra is emlékszem, hogy közvetlenül Barbicaglia mellett volt egy meglehetősen különös kertecske, amelyet csak egy kis alacsony fal kerített körül. Arról a pontról, ahol éppen tartózkodtam, remekül beleláthattam. Aprócska földdarab volt, jó polgári módra rendezett. Vadul zöldellő puszpángbokrokkal szegélyezett szőke homoksétányai, a két ciprus a bejáratnál Marseille vidéki kúriára emlékeztetett. Sehol egy árnyék. Hátul fehér kőépület, a földdel egyszinten levő pinceablakokkal. Először nyaralónak hittem; de jobban szemügyre véve, a tetején levő keresztről, a kőbe vésett feliratról, mely messziről odalátszott, bár a szövegét nem lehetett kivenni, rájöttem, hogy valami korzikai család sírboltja lehet. Ajaccio körül sok ilyen kis halottaskápolna áll magányosan, kert közepén. Vasárnap kijön a család meglátogatni halottait. Így nézve a halál kevésbé gyászos, mint a temetők összevisszaságában. A csendet csak baráti lépések zavarják meg.
A helyemről egy derék öregurat láttam, ahogy békésen totyogott a sétautakon. Naphosszat nyeste a fákat, ásott, locsolt, aprólékos gonddal szedegette le az elhervadt virágokat; aztán, napnyugtakor, betért a kis kápolnába, ahol a család halottai alusszák örök álmukat; helyre tette az ásót, gereblyéket, a nagy öntözőkannákat; s mindezt egy temetőkertész nyugalmával és derűjével. Mégis, anélkül, hogy őmaga észrevette volna, bizonyos áhítattal dolgozott a jó ember, zajtalanul, a sírbolt ajtaját minden alkalommal csöndesen csukta be, mintha attól félne, felébreszt valakit. A nagy, sugárzó csendben még egy madarat sem zavart meg ennek a kis kertnek a rendbentartásával. De maga a a kertecske sem hatott szomorúan a környezetére. Csak a tenger tűnt még hatalmasabbnak, az égbolt még magasabbnak, s ez a végnélküli pihenés a nyugtalan, élettől terhes természet közepette, az örök nyugalom érzését árasztotta maga körül…
–
K. Eckhardt Ilona fordítása
[A Levelek a malomból című novelláskötetből.]
