Úgy volt, hogy Batár koncert volt szerdán a Gödörben, aztán Zsuzsi érkezett valami rendhagyó kinézetű kártyalappal, ami állítólag mozijegy, s persze hogy nekem is kellett. Odamentem hát a rendező úrhoz (Székely Dávid), kissé meggondolatlanul sajtóként mutatkoztam be, és azt találtam mondani sörhabos lendületemben, hogy add csak ide, majd írok valamit róla. Doktor Sas legújabb kalandja, mozgóképregény – áll a szórólapon. Oké. Szóval feltápászkodtam a fotelemből péntek este, elvonszoltam magam a Toldiba, kivártam a sort. Valamiért egy lightos, cé kategóriás underground noir-képződményre számítottam igazából. Az már gyanús volt, hogy a rendező meg a haverja beszédes műsort tartanak előtte, de hát, végül is, ha csinálnék egy filmet, lehet, hogy én is dumálnék valamit hozzá, nyugtattam meg magam. Amikor viszont több mint egy perce ment már a film, és a sötét vásznat néztük a sötét teremben, némi hangeffektusokkal alatta, akkor rá kellet jönnöm, hogy ezek művészek, ez tényleg egy műalkotás lesz, én meg beszoptam.
Jó, viccelek. Igazából egyáltalán nem így történt. Csak kitaláltam. Mármint ezt az ijedős dolgot. Hogy a laikus bőrömet mentsem.
Szóval elkezdődött a film, Lynch-es hangok és játékpisztoly, slow-motion és teknokol, sejtettem, hogy legalábbis szórakozni fogok. Amikor kijöttem, még ott motoszkált bennem a what the fuck faktor utóbizsergése, de kétség nem fért hozzá, hogy amit láttam, minden sufni jelleg ellenére, sőt, ha érthető így: minden szétesettsége ellenére egy összeálló valami volt, egy életerős reakció, egy börleszkmutáns, amilyennel eddig nem mondhatom, hogy találkoztam. És tényleg, jól telt ez a másfél óra. És ezek a srácok tényleg összehoztak, mindenféle produkciós iroda, kuratórium, állami támogatás és miegymás nélkül, szigorúan önerőből egy filmet, ami megállja a helyét. Amiben helyükön vannak a dolgok. Már amennyire én látom.
Röviden így néz ki a mű:
Van egy névtelen narrátor (Tóth Gergő), aki egy laza performansszal szolgáltatja a cselekmény keretét, különböző eszközökkel illusztrálva, vagy kísérve a tíz fejezetre tagolt történetet. Variált csecsebecsékkel babrál, játszik, rajzol, beszél, rávilágít néha a fölöttébb obskúrus ezoterikus tartalmakra, amelyek figyelmünket könnyen elkerülnék másképp. A szív alakú földönkívülifej mintha Grant Morrison The Invisibles című képregényéből, egy jövőbeli technoccult plakátról lett volna ismerős. Az űrhajóként emlegetett fehér, műanyag repülőmodell nekem tudatmódosítókra tett célzásként jött le, de ez utalhat tulajdon beszűkült devianciámra is, vagy csak arra.
Doktor Sas a magánnyomozó, az etiológia szakembere, a céltudatos hős. Őt kíséri két viszonylag hű segédje, a szerencsejáték-függő lakatos kung-fu mester, Kmolkó Mihály (Péntek Bálint) meg Mohos Laca (Preszter Áron), a szeszkazán. Egy csinos lánytól kapják megbízásuk, eltűnt személy után kutatnak. Felbukkan a gonosz úrnő, amolyan boszorkányféle, és játékkalasnyikov-lovag végrehajtója, a fehér halál. Velük a háromtagú baljós sámángép, a vakok kórusa. Később a pandaember, a környezetvédelem rejtélyes szuperhőse. És persze számos egyéb veszélyes, vagy legalábbis gyanús elem, mint például a kikötői kalózbanda, vagy a rejtélyes szaxofonjátékos, meg néhány ártalmatlanabb, mint a külvárosi kocsmahangulatot zeneileg aláfestő bluesgitáros (Finding Ádám), vagy egy feltűnően vidám társaság egy biliárdasztal körül. Mindezek körött és által alakul ki a mélyebbnél mélyebbre vezető eseménysor, örvénylik befele az elhagyatott vasúti telep és az utolsó vagonok, a végső küzdelem felé, ahol a sors eldőlni látszik.
Valóban van egy film noir/képregény jellege az egésznek, egy meglehetősen kiforgatott aspektus, ami meseszerű és realista elemeket keverve, illetve egy némileg homályos spiritualitás főzetében párolva végül egy olyan ötvözetté áll össze, aminek a repedéseiből zabolátlanul csörgedezik kifelé a humor.
Ajánlom összevetni bizonyos romantikus költeményekkel, a legjobb, magyar nyelvre sajnos nem fordított középkori grimoire-okkal, Batmannel, Rejtő Jenő és Jean Claude Van Damme életműveivel, a Twin Peaks-szel, Wagner Parsifaljával, a Nibelung-énekkel és, nyilván, az emberi élettel, amiben mindannyian, mint gyerekek a játszótéren, alakítjuk azt a többé-kevésbé önkényesen megrajzolt mesehőst, akiről általában el is hisszük: ő vagyunk.
De a lényeg, ha van, úgy van, hogy nincsen.
És persze:
Halottak közt cinkos, aki él.
