A magány egy város,
Melyben mindenki más halott,
Az utcák tiszták,
A terek üresek,
Egyszerre tátongónak tűnik minden
Az oly áttetszőn elrendelt pusztaságban.
A magány egy város
Iszonyú hóesésben,
Egy lépés sem bontja meg
A fény rétegződéseit,
És csak te – alvók fölött őrködő,
Éber szem – látod, és érted,
És be nem bírsz telni
Ennyi csönddel
És szemérmességgel,
Hol senkise harcol,
És nincs megtévesztve,
És nem fáj, mert túlontúl tiszta
Az elhagyott állatok szemében
A prizma.
S a sajgás oly álmos.
A szenvedés és a halál
Közti völgyben
A magány egy boldog város.
Horváth Ildikó fordítása
–
[Az eredeti vers itt olvasható.]
–
–
–
