„Határozottan komolyan kell vennem magam. Az az érzésem, hogy a körülöttem levők mind többet tudnak nálam, és nem véletlenül… Borzasztóan zavaros és határozatlan vagyok. Nem, ők nem rendelkeznek több ismerettel, ellenkezőleg, inkább én vagyok olyan, mint egy két lábon járó lexikon, habár őszintén szólva fogalmam sincs, mi hasznom belőle, talán csak annyi, hogy örülhetek, ha önállóan gondolkozhatom, és ahogy elnézem, ezt célommá is tettem…”
—-A finom ujjak felnyitják a borítékot, miközben a szemek figyelmesen tanulmányozzák az étlapot. „Az étkezés terén is megvannak a magam fixa ideái. Tényleg elképesztő vagyok.”
—-Anisiának sikerül mérsékelnie a pincért, akiből csak úgy ömlött a szó. „Mért pont ma? Ki tudja, talán szerelmes, talán a főpincér megfenyegette, hogy kirúgja, ha nem növeli a napi bevételt, talán akaratomon kívül én adtam alá a lovat. Mindig kéznél tartom a csábítás játékát, a találékonyságot, és ragaszkodni is fogok hozzá a kis győzelmeim kivívása érdekében…”
—-Igen. Szüksége van ezekre a „kis győzelmek”-re. Ezek bizonyos fokú függetlenséget adnak neki. Nem tartja helytelennek egyedül bemenni egy étterembe, amikor éhes, vagy amikor azt érzi, az otthoni csend szétrepeszti a dobhártyáját. „Ha egy nőnek joga van a legveszélyesebb helyeken dolgozni, akkor legyen is kiszabadítva az ósdi meggyőződések merev fűzőjéből. A legrettenetesebb fegyver mégis a nőiesség marad, ami szerintem nem főbenjáró bűn. Mivel nő vagyok, nem tud nem hízelegni a férfiak fürkész tekintete. A pincér évek óta ismer. Tudja, hogy nézek ki, és mikor vagyok nyűgös, és amikor rosszon töröm a fejem, úgy közeledik az asztalomhoz, mint akit megbabonáztak. Szegény feje… Miért sajnálom? Itt kivétel nélkül mindenki irigyel, fantasztikus szerelmi történeteket tulajdonít nekem. Egyesek bálványoznak, mások követ vetnek rám. Én így is, úgy is elhagyott és magányos maradok. Ha nem szégyellném, bevallanám, hogy egy nagy rakás játékra vágyom, de nem akármilyenekre, hanem eleven babákra, akik benépesítsék a szobámat, és akikkel játszadozzak, mint egy kislány… Kár, hogy nem vagyok sem impulzív, sem megnyerő.”
—-Anisia csakugyan olyan, mintha boldogtalanságra teremtették volna, de mérhetetlen ragaszkodást és odaadást tanúsít az emberek iránt. Érzelmeit szeretné tisztán és világosan kifejezésre juttatni, ahogy a színpadon teszi, de sajnos nem képes rá a mindennapi életben. Arra a következtetésre jutva, hogy a gondolatai túlságosan is komorak és fárasztóak, kinyitja a táskáját, és egy zsebkendővel megtörölgeti nedves tenyerét, majd előhúzza a papírlapot a borítékból.
—-A kezébe veszi, széthajtogatja, és megremeg. A levél egy számára kedves személytől érkezett. „Örömmel látjuk a városi könyvtár által kedden 19.00 órától szervezett konferencián. A beszélgetés témája: A kerekasztal lovagjai.” Ezek a szavak felfrissítik emlékezetét, közel hozva a gyerekkor éveit.
—-Friss, hűvös légáram hatol be a nyitott ajtón. Odakint kerek égdarab szikrázik, nem kék és nyugodt, hanem mély sötét, mintha viharral fenyegetne. Délután öt óra van, kedd. Nona, vagy a lánghajú lány jelenik meg a szemei előtt. A távoli faluból jön, ahol csak pár hónappal korábban még élt az apja: „Annyi nappal és éjszaka eltelt, a fájdalom megkérgesedett, az élet megy tovább, nem biceg, sima a talpa, hatalmas a lába, dobpergés nélkül térül-fordul.” Anisia tekintete fényesen ragyogni kezd, szeme már csak fel-felvillanó képsorokat lát. Minden, valamikor figyelmen kívül hagyott részlet most élesen kirajzolódik. Az események sora valamerre tart, ő pedig nem érti, miért nincs már ott.
—-„Megtudhatsz egyet s mást az emberekről, ha nem sajnálva az időt tanulmányozod őket, de nem mindig éri meg a fáradságot. Vannak érdekes egyének is, akik elszakíthatatlan szálakkal kötődnek hozzád. Ők egy személyes gyűjtemény részei, és bizonyos pillanatokban felcsigázzák az érdeklődésed, a lelkesedésed. Igen, Nona, elfogadom a meghívást. Eljövök a konferenciára. Nem azért jövök, hogy felelevenítsem a mi hosszúra nyúlt, szürke, hideg estéinket, amelyekbe annyi álmot és nyugtalanságot öltünk. Tudod, még a kitárulkozásainkat sem akarom már. Furcsán hatnának… Én például megváltoztam ama éjszaka óta, amikor magunkban – hány éve is? tíz? szerintem nem lehet több – a tornácon ültünk a holdfényben, és félelmünkben elhatároztuk, megszakítás nélkül beszélni fogunk, hogy eloszlassuk magunk körül a sötétséget… Először is feltettük magunknak a kérdést, mi szeretnénk lenni, ha nem embernek születünk. Te babszemnek képzelted magad, amit a növénynek azzal a képességével indokoltál, hogy mindig a nap felé nyújtózik, a karó köré tekeredve, hogy aztán termést hozzon – téged ez elkápráztatott, és szégyenkezve feltártad előttem a te nagy titkod. Órákat, sőt napokat áldoztál arra, hogy figyelemmel kísérd, miként növekszik, miként keményednek meg a levelei, az élénkzöld miként vált át sötétzöldbe. Párhuzamot vontál az ember és a növény, az ember és a csillag közt. Én meg csak nevettem. Azt hittem, bolond vagy. Kijelentettem, felőlem légy, ami éppen akarsz, én biztosra tudtam, hogy nem akarok semmiféle zöldség lenni, én leszek az, aki megeszi a babot is, a Napot is mindenestől. Erre te rám támadtál, és úgy meglöktél, hogy majdnem feldöntötted a széket, amelyre a lámpát tettük. »Mi ütött beléd?«, kérdezted. »Hogy tudnád megenni a Napot?« »Jó. Azért eszem meg, hogy ne szárítson ki téged.« Azt hiszem, a veranda más-más sarkában aludtunk el. Ez volt az első veszekedésünk. Napokig nem szóltunk egymáshoz. Figyeltelek, és örömmel töltött el, amikor azt láttam, hogy fehér bőröd hogyan ölt napról napra sötétebb árnyalatot. Meg voltam győződve, hogy a Nap, mindegyre játszadozva veled, megfoszt majd a zsengeségedtől. Később észrevettem, hogy a hajad napnyugta-vörös, és mivel attól féltem, hogy elveszítelek, felforgattam az apám könyvespolcát, s találtam egy könyvet, melynek borítóján angyal- és ördögarcok voltak: »A kerekasztal lovagjai«. Fogtam, és rohantam hozzád. Utána sokáig olyan történetekkel tápláltuk az elménket, amelyeket csak félig-meddig értettünk, de amelyeket izgalmunkban összekevertünk és új tulajdonságokkal ruháztunk fel. Még a saját szerelmi történeteinket is elképzeltük. Megfogadtuk akkor, hogy csak olyan férfiak szerelmének engedünk, akiknek a jellemvonásai közel állnak a Lancelot-jéhoz és Lioneléhoz. És ismét összevesztünk, nem tudtuk eldönteni, melyikünk szeresse az egyiket, melyikünk a másikat… Igen, ugyanekkor elhatároztam, hogy sose hagyom magam megkínozni a szerelemtől… Vajon mi lehet a fejedben most, majdnem tizenöt év után? Véletlenül vagy szándékosan választottad ezt a témát? Azt akarod, hogy belebetegedjünk az emlékezésbe?”
—-Anisia a tányér fölé hajol. Megpróbálja kiszabadítani magát a múlt karmai közül. Sikerül. Köszönetet mond a pincérnek, boldogan, hogy képes megőrizni vele szemben valamiféle hallgatólagos egyezséget. Nyilvános helyeken az emberek mintha nem lelnék a középutat a merevség, bizalmatlanság, indokolatlan visszautasítás és bizonyosfajta – adott esetben baráti, máskor tolakodó, rosszindulatú – kíváncsiság között. Az efféle, túlságosan is gyakori epizódok már nem riasztják. Nincs már értelmük, sem jelentőségük – elrendeződnek, előrevetítve a későbbi eseményeket.
—-„Igen, Nona, ha ismernéd a gondolataim, a magad elbűvölő módján összeszidnál, és azt mondanád: »Más vagy, más, mint aki velem ült az eperfa alatt, azzal küszködve, hogy néhány percig még életben tartsunk egy szerencsétlen állatot«…”.
Dankuly Levente fordítása
[Az előző rész folytatása.]
–
–
