A letartóztatás

A valóságot természetesen a valótlansággal vívott harcban kell megírni, és annak nem szabad holmi általánosnak, választékosnak vagy többértelműnek lennie. Történetesen ebből az általános, választékos többértelműségből ered a valótlanság. 

Bertolt Brecht


Nincs jobb a borsófőzeléknél. A borsófőzelék a kedvencem. Fogyasztható szalonnával, szárított hússal, sertésfővel, vagy simán csak sörkolbásszal – mindig egyformán megbízható:  jellegzetes német fogás, amely a gyomornak azt az érzetet közvetíti, hogy valami tartalmasat kapott. Ettől az egész test forró és erős lesz. Ha kissé hígabb, az már borsóleves, de még ma is megéri, hogy elsétáljunk érte az Aschingerhez. Már annak idején is berlini különlegességnek számított: a sűrű sárgaborsóleves szalonnával, sok kis cipóval; negyvenöt pfennigbe került, és akkoriban egytálételként is igazi német ételnek tekintették. Kissé sűrűbben elkészítve borsópürének hívják, és hagymával meg savanyúsággal különösen hideg téli napokon ajánlatos fogyasztani.

Nem volt hideg téli nap, december volt, borsófőzeléket ettem, ezzel a valódi étellel melegítettem fel és erősítettem meg a testemet. Az ebédlőnkben ültem, a súlyos, négyszögletű asztalnál, amelyet Ursula halála óta észrevétlenül ismét összetoltunk. Olyan nap volt, mint bármely másik: péntek este, röviddel nyolc előtt. Délután az egyetemen volt egy szemináriumom Platónról: a valóságnak a szépséghez fűződő szókratészi viszonyáról  vitáztak. Már két félévet Unter den Linden-féle filozófiát hallgattam. Az utóbbi időben nagyon sokat hallottam az antinómiákról és apóriákról, nem csak Platónnál. A szüleim ebből semmit sem értettek, ám az ételemet melegen tartották a sütőben.

A Friedrichstrassén levő pályaudvaron hideg volt, huzatos és hideg. Átfáztam. Berlin akkoriban nagyon sötét és hideg volt. A nagy város fényei három hónapja kihunytak; háború dúlt. Otthon azonban keveset lehetett ebből észrevenni. Borsót ettem szalonnával, sütőben felmelegítve. Vastagon és forrón párolgott előttem az ebéd. Zöldessárga és egy kicsit sütőszagú volt, a fekete állóóránk meg éppen elütötte a nyolcat. A szüleim odaát ültek a társalgóban, és karácsonyi dolgokról beszélgettek. Ez lett volna az első háborús karácsonyunk. Békés karácsony a német elhárítás harcai közepette – sok dolgot kellett átgondolni.

És akkor hirtelen megzörrent a csengő. Meglepő volt, hogy ilyen órában hallani a csengőt. A nyolc már nagyon késői órának számított, és egyáltalán nem messze az ágyba bújástól. Megyek már – kiáltotta apám odaátról, fennhangon, mintha jelezni akarná, hogy erős kézbe akarja venni ezt a szokatlan helyzetet. Hallottam, amint átmegy a folyosón, forgatja a kulcscsomót, kinyitja a biztonsági zárat, és ott kint szóba elegyedik valakivel. A fejem zúgott Platóntól, a gégém tele borsófőzelékkel, és akkor hallom, amint apám elfojtottan kiabál, átjön a folyosón, és felrántja az ebédlő ajtaját. A hivatalnokok elképedt, ijedt tekintete, zavarodott gyermeki vonásai rínak le róla, ott áll némán, reszketve és kérdő tekintettel, csak ezek a szemek szólalnak meg: egy bajba jutott emberéi. Én meg, mint egy munkásember a barakkban, az asztalra teszem a kanalat, lassan fölegyenesedem, hórihorgas vagyok, talán túl magasra is nőttem ehhez a házhoz, és arra gondolok: mi történhet nyolc órakor advent idején, mikor a vacsorához ülnek? Átmegyek a folyosón, és hirtelen ott látom állni Franz Bradtkét a kapuban. Fehér porhó szállt be a sötétből. Bradtke úr ott áll mereven a kapunkban, akárcsak egy zöld bádogkatona. Kisgyermek korom óta ismerem őt.

Csendes, nehézkesen mozgó ember, szája körül barna szakáll, igazi falusi csendőr, akire gyermekként úgy nézett fel az ember, mint az atyaúristenre. Most azonban Bradtke úrnak fején volt a csúcsos, hivatalos, berlini polgári rendőrök csillogó sisakja, a rohamszíj az állára feszítve. Fontoskodó légkör áradt belőle, szemmel láthatólag szolgálatban volt. Mellette vastag száron egy világosbarna juhászkutya liheg. Állnak a házunk ajtajában, szinte természetfeletti pózban, mint két, hótól csillogó, hátborzongató mesefigura, akik azonnal szétrombolják a kis házunkat, és akkor hallom Bradtke urat, aki alig néhány éve még így szólt hozzám: te taknyos, te, amint idegen, elváltozott hangon rám horkant: Maga, velem jön! És egy idő után, miközben csak bámultam rá, megismételte, fokozott hivatalnokoskodással: Mozgás, fiatalember, velem jön! Egyebet nem mondott.

Így kezdődött a mi eichkampi családunk vége, ilyen gyorsan hullik szét egy család, a mi megszokott világrendünk lerombolhatatlan alapja. Ezen a péntek esti napon, 39-ben széthullt egy német család, amely 1914 óta, a háború augusztus 1-jén történt kitörése óta,  félénken és összeszorított szájjal harcolt az országban romboló és szétzüllesztő erők ellen. Ők meg elvitték ezt az utolsó gyermeket. A ház megüresedett. Miközben Bradtke urat meglepődve, tanácstalanul bámultam, és anyámat hallottam a társalgóból bekiáltani: Mi van? Nem vagyok itthon!, azonnal tudtam: Neked most vele kell menned.

Visszamentem a folyosóra, vettem a kabátomat, kesztyűket meg egy zsebkendőt kerestem, mivel a szám még mindig tele volt borsófőzelékkel, és arra gondoltam: Drága szülők! Ezennel vége! Most aztán vége! Eljöttek értem. Álmaitoknak befellegzett, a szép hazugságok ideje lejárt. A fiatok most elmegy. Tudom, nem érdemeltétek meg. Szerettem volna azzá válni, amit ti reméltetek: talán hivatalnok, helyes német polgár, gyermekekkel és szép feleséggel, meg egy igazi állással a városban, ami jól mutat. Tényleg megérdemeltétek volna. De nem ez történt, én más vagyok. Az élet már csak ilyen. Így hal meg a család, így kell neki ismét tönkremennie. Vele megyek.

Még mielőtt apám az egész helyzetet teljesen felfogta volna, kint álltam és bevágtam az ajtót magam mögött. Kavargott a hó az utcán, de megannyi zavaros gondolat is keringett a fejemben. Félelem volt bennem, de még valami más is: a megváltás abszurd és bizarr érzése. Így lép ki az ember a szülői házból! Ilyen az, ha a fiak elhagyják a szülőket. Kellemesen megyünk Eichkampban a hóban. Szinte egyetlen autó sem jár erre, az erdeifenyők Grunewaldtól idáig feketén merednek az égre. Békés porosz tél. Puhán és hangtalanul, mintha fehér futószőnyegen lépkedne az ember, itt még a rendőrcsizmáknak is más a hangjuk. Advent harmadik vasárnapja is eltelt, a házakból karácsonyi békés hangulat áradt. Senki sem jött velünk szembe. Csak egy asszony, aki a hóna alatt kis karácsonyfát vitt. Bradtke úr csizmája alatt ropogott a hó, ami a menetelésünknek hivatalos színt adott. Az ő lépteibe az utasítás hangja keveredett. Hallgatott, és a juhászkutya is némán lihegett az őrre.

Németországban az őrházaknak mindig hideg füst és bőrszaguk, kisemberes izzadság- és némi terpentinszaguk van. Szürkére vannak festve, ridegek, bennük fakorlát, fapadok és hivatali székek sárga fából, és mindig lóg egy férfi képe a falon, akkoriban ez a Führer képe volt. És a korlátok mögött mindig voltak névsorok és nyomtatványok, amelyeket ki kell tölteni.

Bradtke úr egy nyomtatvánnyal küszködött, és várakozással teli arccal nézett fel, valahányszor a főútról autó zaja hallatszott be, majd megnyugtatta a kutyáját, amely hegyezni kezdte a fülét, aztán folytatta az írást, majd ismét felnézett, egyszer még meg is rázta a fejét.    

Sisakját a tintatartó mellé tette. Most ő egy hivatalos személy volt, aki jelentést tesz. Jelentést készített a feletteseknek, és Sütterlin nevét biztosan elnyújtott, magas kötésekkel írta felül, és erőteljes alsó hurkokkal alul. Minden sor után belemártotta az acél tollhegyet a fekete tintatartóba. Érezni a feszültséget, ami a feletteseknek írt jelentésekből sugárzik. Képzeljük el, hogy egy hivatalos helyiségben minden nyikorog: a rendőr csizmája, az ízületei, nyikorog a szálkás deszkapadló, és biztosan nyikorog valami a fejében is, mint amikor a tollat, akár egy tompa kést, az ember lassan végighúzza a papíron. Bradtke úr meg sem mukkan, de azért hallani a lélegzetét. Nehéz és reszelős a lélegzete, igazi rendőrlégzés, ami az életkortól, a dohánytól és a hivatali munkától teljesen feltűnő lett. Valósággal hallani lehet, mi zajlik a férfi mellkasában; semmi sem marad rejtve. Elképzelhető, hogy ez így is van.

Csak tizenegy óra körül kezdtek jönni emberek. Ajtók csapódását és férfilépteket hallottam, bejött két rendőr, köszöntek és nevetve mondták a Heil Hitlert. Sok havat hordtak be, ezután engem ahhoz a kocsihoz vezettek, amelyet Berlinben a Zöld Minnának[i] neveznek: kívülről valóban zöld, a kocsiszekrény zárt, nincs ablaka, viszont belül van egy, ami a vezetőfülkére néz, a vas felépítmény mentén körbe vasból készült padok húzódnak, ahova le szabad ülni. Egyedül voltam, és csak vasat éreztem. Aztán a kocsi elindult. Valószínűleg itt kint kezdte meg a körletét, keresztül-kasul hajtott Berlinen, posztról posztra haladt és felvett mindenkit, aki ma este történetesen soron következett. Színes kis társaság gyűlt így össze. Charlottenburgban hallottam, amint kiáltották, két fickóért jöttek, akik szörnyen néztek ki, koszos kötés volt a fejükön. Keskeny szemrésből vigyorogtak kifelé, miközben kabátzsebükben dohánymaradék után kutattak.

Az Állatkertnél három lányt vettek fel. Szőrmebundát viseltek, meg báránybőr csizmácskát, és nagyon ápoltan néztek ki. Rikítóan voltak kisminkelve, és dohányozni is akartak. Hangosan káromkodtak, vihogtak, és azt mondták nekem: Te, nyúlánk, dobnál egy cigit? – majd ismét hangosan felvihogtak. Később jött három idős férfi, akik nem szóltak semmit, aztán megint egy suhanc ijesztő dzsekiben, egy kusza hajú idős nő, aki hangosan beszélt magában, és azt sziszegte: Majd adok én ezeknek! A Friedrichstrassénál feltuszkoltak egy szépfiút; a lányok rögtön Fannynak szólították, és úgy tűnt, hogy jól ismerik. Még két Hitlerjugendes fiú is felkerült később, csuklójuknál fogva össze voltak bilincselve. Duzzogva hallgattak.

Éjfélig megtelt a kocsi. Sör- és smink-, dohány- és izzadságszag terjengett. Vad egyveleg, ami időnként szúrósan ide-oda lengett, mihelyt az autó hirtelen lefékezett. Ide gyűlt össze egy világváros törmeléke, egy kocsi tele törmelékkel, ami minden este megtalálható minden nagyvárosban. Ott ültem közöttük, és arra gondoltam: Itt tehát törmeléket szállítanak, semmi mást berlini törmeléken kívül.

Miután a kocsi több nehézkes kanyar után hirtelen megállt, az egyik lány pimaszul felkiáltott: Moabit, szíveskedjenek kiszállni! Mindenki nevetett, az ajtókat kireteszelték, és a díszes társaság vidáman leugrált – mintha otthon lettek volna. Az idős nő káromkodott a két összekötött fickóval, és meglökte a szépfiút, aki olyan előkelően mozgott, mintha őt ez az egész rakomány nem is érdekelte volna. Az Állatkertnél felszedett lányok óvatosan finomkodtak és tegezték ott kint a zöld egyenruhást. Itt az udvarban sötét és nedves volt: az embereket elosztották, és amikor a zöld egyenruhások közül éppen továbbküldött volna, hallottam egy hivatalnokot, akinek a kezében egy névsor volt, teljesen barátságosan mormogni: Na ne, őtet ne, Karló. Ez az embör egy politikai. Túl a Stapóhoz[ii]!

5. stáció, 103-as cella: Itt aztán sokat kell tanulni. Fél hatkor felcsendül egy éles fütty a folyosókon és a lépcsőházakban. Hét őrmester áll a hét emeleten, és a vasrácsos világítóudvarban fülsiketítő füttykoncertbe kezdenek. Belefújnak abba az éles trillasípba, ami a németeket több generáció óta hősi halálba, harcra, kihallgatásra szólította; ezt nevezik a nagy ébresztőnek. Ezután sötét ordítozás következik. Szakállas férfihangok ordítanak tele torokból sötét, nehézkesen szuszogó hangokat. Száras csizmák döngetik a cementpadlót, kulcsok csörögnek, vasajtók nyílnak, majd záródnak, folyamatosan csapódik a vas a vashoz, és valaki odébb felordít: Maga disznó!; valószínűleg rajtakapták a priccsen fekve, és ismét kulcsok csörögnek végig a házban.

Mindez csupán néhány percig tart; aztán egyszercsak minden elcsendesedik. Álmaikból, sötét emlékeikből, más világból ébresztették fel az embereket. Én éppen a Harz-hegység kék legelőjén voltam, és a Hüperiónt[iii] olvastam. Már az iskolában megtanultam kívülről: „Most pedig minden reggel a Kórinthosz-hegy Iszthmosz-csúcsain, és mint a méh a virágok között, úgy röpköd a lelkem a tengerek között, amelyek jobb és balfelől izzó hegyeim lábát hűtik”.[iv] Tovább beszélek a Harzban, tovább beszélek Moabitban: „De mit érek vele? A sakál üvöltése, amint az ókor romjai közt vad halotti siratóját zengi, úgyis felriaszt álmaimból. Jó a férfinak, kinek virágzó haza vidámítja és erősíti szívét.”[v]

Most nyúlnak a nappalok, most mosakszik egész Moabit. Az a kis szürke zománcos tál, amelybe egy karcsú bádogkannából lehet vizet önteni, sok fogvatartottat fosztott meg a piszoktól – ma engem is megtisztít. Ez nem tart sokáig. Bakancsok és nehéz vasfazekak nyikorgása hallatszik a folyosókon. A kalefaktorok[vi] láthatatlan, alantas hatalma tör elő. Olyanok, mint a rovarok, amelyek beköltöztek az épületbe, terjeszkedtek; hatalmuk van. A rovarok láthatatlan, alantas serege súlyos vasküblikkel hatol egyre közelebb, hallani a vonszolást, ütést és csörgést, hirtelen durván feltépik a barna cellaajtót, odakint az őrmester mellett áll két-három fickó. Csupaszok, sápadtak és soványak, mint a fiatal halak, és a mészárossegédek kék csíkos köpenyét viselik. Te odanyújtasz egy barna zománcos csészét, amazok meg odacsapják neked egy kis öblű, hosszú nyelű fakanállal azt a fekete masszát – száraz kenyeret is kaphatsz.

Nyolc órakor kezdődnek a kihallgatások. Ebből nem vesz észre semmit az ember, egy idő után az ember tud róla. Csak hallani lehet a kulcsszolgálatot, amelyet láthatatlan emberek kezdenek meg csörgő buzgalommal. Lépések, kiáltások, ajtók csapódása, egy vezényszó, egy fütty, majd ismét lépések, melyek távolodnak, majd később minden elcsendesedik. Feltűnő, hogy minden újonc még egy kihallgatásban reménykedik. Mindenki reméli, hogy a lépések őt igazolják, hogy hozzá közelednek, megállnak az ő ajtaja előtt, valaki beles a nyíláson, és elfordítják a zárat, hogy őt kivigyék. Ez egy balga és abszurd remény. Bármilyen zörejből képes táplálkozni.

Kilenc órakor lassan feljön a nap. Ma csodálatos, csillogó kék téli nap van. A rácsos ablaknyíláson át ott fent semmi más nem látszik, mint egy keskeny kék csík. Mostanában időről időre fűtenek, egy ideig recseg-ropog az alsó csövek birodalma, meleg árad be; Poroszországban nagyon jól fűtenek. Most kezdődik a séták ideje. Moabitban most mennek sétálni. Több ezer egyed járja a maga öt lépését oda-vissza, amennyit a fogdacellák megengednek. Itt az ideje a reggeli képzelgéseknek, a zűrös reményeknek és álmoknak, a nagy tervek és vázlatok körei, amelyek ahogy jönnek, úgy el is mennek, akár a kinti léptek. Az embernek van elfoglaltsága, van egy terve, de az nem tartható fenn sokáig, hamar megcsúszik, mint a pohár a ferde asztallapon. Eközben ott a tanácstalanság, és a félelem kerekedik felül, amely egy darabig a bal karon át a fejig húzódik. Aztán kintről egészen közelről hallani a kulcsok zörrenését, ezzel együtt remény is érkezik, amely nemsokára ismét szertefoszlik. Mi lesz most? A cellában sétálók olyanok, akár az eltévedt hegymászók. Fel és alá rohangálnak, csúcsokat és szakadékokat járnak be. Végül ismét ugyanott állnak.

Tíz órakor a nap a szobába már annyira behatolt, hogy a falak beszélni kezdenek. A világ börtönfalai kimondhatatlan történeteket mesélnek: ezek az elnémítottak írótáblái. A foglyok megfordított kanállal karcolták fel reményeiket és félelmeiket. Akár a vizeldékben, úgy állnak itt a mélység fantazmagóriái, minő obszcének – mai szemmel. »Hitler, dögölj meg«, karcolta be valaki egészen alul a padlóhoz közel, melléje egy meztelen nőt rajzoltak. »Éljen Moszkva!«, áll háromszor egy sarló és kalapács ábra körül körbefutó szalagon, szorosan a nő alatt. Ezt valaki megpróbálta keresztülhúzni, és föléje egy keresztet karcolt: »Ora pro nobis«, áll ott. Meg aztán az összes fogvatartott saját naptárt is vezet. Mindig hat kis vonás áll sűrűn egymás mellett, mint a tárgylemezek, aztán egy vastagabb vonás, a vasárnapi, és ha kitelt egy hét, akkor az egészet áthúzzák egy ferde vonallal, és kezdődik egy új lamellasor egy kis vonással. Erről le lehet olvasni, hogy ki meddig ült itt, mert egyszer csak véget ér a sor, és semmi sem tölti ki már a hetet.

Mindig egy órakor jön az étel. Vajon miért van mindig börtöníze az ebédnek a börtönökben? Hogy csinálják ezt? »Szalicil van benne«, mondták, »ez nyugtatja a nemi vágyakat«, mondták, és nevettek. De van benne izzadság és félelem és szegénység is – érezhető benne Poroszország vezetése. Többnyire borsót adnak, egészséges német eledelt, amit ők utálattal lezüllesztettek: borsót krumplilében, borsót savanyú káposztalében, vagy borsót magára. Vasárnaponként van még egy darab hús is, amit az ifjú mészárosok önkielégítős öklükkel villámgyorsan eléd hajítanak, és aminek nem hús, hanem börtönhús, vagyis bűnös hús íze van. »Ezek mindent tönkretesznek a szaliciljükkel«, mondták, és nevettek. »Ehhez hozzá kell szoknod.« Itt minden hús bűnös.

menedu00E9k

Délutánonként háromkor újfent mozgás vonul át a házon. A kulcsos történet újrakezdődik. Ismét neveket szólítanak, embereket vezetnek elő, csoportokat állítanak össze munkára. Kulcsok csörögnek a házban. A melletted levőt kiválasztják, szerencsés eset, éppen most vitték el, és amikor azok hárman elmentek előtted, a csodálatos szabadítás szaga is vele együtt. Miért őt viszik? Engem miért nem? Annyi rejtélye van egy börtönnek. Ezeket lehetetlen megfejteni.

Ötóra délutánonként: Moabit most nagyon elfoglalt. Most hallgatják, kérdezik ki, vallatják az állam ellenségeit, más államellenségekkel szembesítik őket: mondja el még egyszer, vallja be, mi úgyis már régóta tudjuk. Most névsorokat készítenek és jegyzőkönyveket írnak. Én már huszonkilencben a békepártiak szervezetéhez tartoztam, igen, akkor engem rávettek, a KP[vii]-ben voltam, zsidók voltak a vállalatomban, én mindig Ebertet[viii] támogattam, de most lojális vagyok az új államhoz. A fiam benne van a HJ-ben, én ezt nem akartam. Nem tudok semmit. Ez zümmög a házban, ezeket nyilatkozzák és titkolják, jegyzik fel és nevetik ki: Ezt higgyük is el magának, ember? Az ember nem hős, csak mindig utólag az. Élni akar. Az ember reményből és félelemből álló köteg. Hazudik, hogyisne hazudna. »Ó, isten az ember, mikor álmodik – koldus, ha gondolkodik, és ha lelkesedése elmúlt, olyan, mint a megtévedt fiú, akit atyja kitaszított házából, s most nézegeti a szánalmas filléreket, a részvét adta útravalót.«[ix]

Az este nagyon hamar jön, és igen gyorsan éjszakába hajlik. Vajon miért olyan jó az alvás a börtönökben? Az éjszaka sűrű és fekete – nem hagyja, hogy foglyul ejtsék a rendőrök. Hangtalanul jön kintről, az összes falon át. Mint egy anya, mint egy nő érkezik, és rátelepszik a világra: kissé obszcénül és a semmire nyitottan. Ez magához vonz minket, magába szív, jövünk, elbukunk, elmerülünk. Az éjszaka a nagy feledés. Még mindig kulcsokat, vasakat, súlyos lépteket hallani, olykor egy kiáltást a szomszéd épületből, de ez elfogy, eltávolodik, elhalkul, elszivárog, elmerül, önmaga is álomszerűvé, valótlanná válik. Moabit már kilenckor a félelem álmává válik, amely mögöttem fekszik. Ismét szabad vagyok, kint vagyok, álmodom. Az éjszakát nem lehet láncra verni.

Az alvás minden fogoly szabadsága. Ezt meghagyják nekünk. Még meghagyják nekünk. Felejthetünk. Csodálatos világokról fogok álmodni, egy kék rétről a Harzban, és ismét Hüperiónt fogom olvasni: 

»Mint munkás az üdítő álomba, gyakran úgy hanyatlik vissza törődött lényem az ártatlan múlt karjaiba. Gyermekség békéje! mennyei béke! mily sűrűn állok meg előtted, csendesen és szeretettel nézve rád, és szeretnélek elképzelni! «[x]

Tehát egyszeriben a történelem malomkövei közé kerültem, de nem tudtam, hogyan. Máról holnapra az állam ellenségévé váltam, pedig aligha voltam erre alkalmas. Esténként mindig ott voltam Ványánál, szétosztottam ezeket a leveleket, és erre belekeveredtem az életem legszörnyűbb ügyébe. Soha nem fogom elfelejteni. Csak lassan szereztem róla tudomást. Az ügy neve hazaárulás, és úgy terjedt szét az egész országban, akár egy földalatti kór. A vád így hangzott: »Hazaárulási kísérlet Broghammer író és mások ellen«, és ezek a mások százegy ember volt, akiket ezen az éjszakán tartóztattak le. Nem ismertem őket. Csak Ványát ismertem, aki lelkes híve volt Anni Kornnak, aki meg szintén lelkes híve volt egy másiknak, aki meg szintén valakiért rajongott, aki meg egy másikért – ezek az összeesküvés klasszikus szabályai. A föld alatt így kell dolgozni. Most meg mind itt ültek, és egyenként hallgatták ki őket.

Ezek gyakran hallgattak ki engem is, legalábbis eleinte. Engem nem ütlegeltek, és nem raktak hideg vízbe, mint másokat. Nem dugtak sötétzárkába, nem ficamították ki a karomat, mint másoknak. A kihallgatásomat egészen illedelmesen és figyelmesen ülték végig, Müller és Dr. Stein, és Krause II volt a nevük, ahogyan a németeket nevezik, cigarettát szívtak, mondták, hogy kérem, köszönöm, hogy uram, Ön, és nagyon gyorsan rájöttek, hogy bennem semmi valóban megfoghatót nem találnak, amire biztosan ráépíthettek volna valamiféle politikai vádat. Egy páncélszekrényben hevert egy vastag akta rólam, ami meglepett, ugyanakkor váratlanul fel is mentett. Szinte egy teljes éven át ellenőrizték a postámat, minden levelet, amit kaptam, előtte elfogták, kinyitották, fénymásolták, majd visszazárták és kézbesítették. Soha nem vettem észre semmit. Ezek a levelek, amelyek az ügyirat baloldalán voltak fénymásolva, és jobb oldalt gépírással kivonatolva voltak, mentettek meg engem. Vajon miféle leveleket írhat egy eichkampi fiú, aki politikamentes szülők fia, polgári fiú, Hölderlinért és Nietzschéért rajongó tizenkilenc éves filozófia szakos hallgató, és milyen leveleket kap? Meglehetősen elrugaszkodott és hülye levelek voltak, baráti levelek, a gyász és a csodálat himnuszainak episztolái, a magány üzenetei és a lélek ünnepei – ó, Bellarmin, ó, Hüperión, dadogva és foghegyről odavetve.

Ilyen volt akkoriban a tizenkilenc éves polgári ifjúság jellegzetes kamaszos dadogása. Ez nem a világtörténelem földszintjén zajlott, ez mind teljesen fent lógott, úgy lógott, mint a lélek olcsó dísze a német lelkesedés zsinórpadlásán, egy felolvasott Schiller és Fichte, felrántott Novalis és Wackenroder, egy elmímelt Rilke és Hesse – elégge kínos és gyermeteg volt. Csakhogy: nem volt politikai.

Minden nagyon németes volt, és bensőséges, és ezennel a kutató meg az idealista fiatalember képét idézte fel bennem, aki egyszer elbotlott. Ijesztően tévelygő lehettem, igazi szépséges német ifjú, halállal és őrülettel a fejében, és ezekben maradt még tisztelet őiránta. Annyira azért nem volt tőlük idegen, csak túl elvont. Nem sokkal később az ellenforradalom áldozatai közé soroltak, aki Ványa és az ő Anni barátnője áldozata. Ezt mondta Krause II úr egy este egy hosszú kihallgatás után, és még meg is veregette a vállamat. Nem szóltam vissza neki, soha. Azt gondoltam: Így talán kijöhetsz. Továbbá: Lényegében igaz is. Otthon mindig politikamentesek voltunk.

Három hónappal később áthelyeztek egy másik épületbe; csoportos zárkába kerültem; bizonyára könnyítésnek gondolták. Az összetétel merőben új volt. Eichkampi létemre csupa politikai között találtam magam. Moabitban nem ültek eichkampiak. Itt csak kommunisták, szakszervezetiek és egyéb vörösök, akik lázadoztak. Itt ültek lengyelek és más birodalmi ellenségek, itt ültek csehek és a protektorátus egyéb ellenségei, itt ültek zsidók, zsidókkal rokonságban levők, zsidók béresei és másféle államellenesek. Rádióbűnözők, akik titokban Strassburgot vagy Bázelt hallgatták, és erről beszélgettek, devizabűnözők, akik birodalmi márkát vittek külföldre, gazdasági bűnözők, akik negyed font hurkát vettek „anélkül”, és ezzel aláásták a német hadigazdaságot. Aztán voltak bojkottheccelők, álkritikusok és értelmiségiek, akik elítélő megjegyzéseikkel megszegték az álnokság elleni törvényt. Rosszindulatú viccmesterek, akik bomlasztottak, továbbá olyanok is, akik pusztán a birodalom ellenségei voltak. Akkoriban az egész világ tele volt ellenségekkel, tele alárendelt emberekkel, ürgékkel és vérszívókkal, akik a mi szegény, büszke országunkat alá akarták ásni. Itt Moabitban ismertem meg őket.

És megismertem a börtönt, a fogvatartottak világát, a fogdai nyelvet, a beletörődés és a remény szertartásait, fogolyszertartásokat; kenyérből sakkfigurákat gyúrni, úgy dohányozni, hogy senki ne érezhesse meg, kopogással jelzéseket leadni, börtönleveleket odacsúsztatni, kártyalapokat készíteni régi tasakokból, a folyosói szolgáltatások örömeit élvezni, borotválkozáskor híreket hozni, az udvari séta közben az ajkak mozgatása nélkül beszélgetni. Ez egy szegényes és kifinomult művészet, a fogvatartottak fogva tartottak nyelve, amely ajtókra és falakra kirakott jelekből él, neszekből, dohánymaradékot kever szalmához, hosszasan hallgatózik a cellaajtóknál, megtanulja a legfinomabb hangokat is megkülönböztetni, és egy ideig minden újoncra rászáll, kivallatja, mintha az a kabátja alatt hordaná a világ titkait. Mesélj, mi a helyzet? Rajta, mondd már el, mi a helyzet kint? Minden újonc egy remény, amely fellobban, tart egy darabig, aztán ismét elillan, és lassan nyomasztó töprengésbe hajlik át. Az újonc egy másik épületből jön, majdnem egy éve van itt, és egy kis tyúktolvaj ravasz tekintetét árasztja. Csikket követel, és ezért vakmerő híreket hoz: Áthelyeznek minket, majd meglássátok, holnap jön egy bizottság, áprilistól lesz dohány, a C épületben tegnap egészségügyi szemle volt, jövő héten áthelyezik az öregeket Tegelbe, a politikaiak a Prinz-Albert-Strasséra kerülnek át, a többiek mehetnek dolgozni a Siemenshez, meg ilyenek. Mindez áthatol az ajtórepedéseken és kulcslyukakon, villámgyorsan terjed a folyosókon, beköltözik más cellákba, egy ideig makacsul a falon marad, majd lehámlik, és nagyon gyorsan szétesik. A szóbeszéd a fogvatartottak napilapja.

Péntek mindig a csoportváltásé Moabitban. Ekkor válogatják ki a makacsokat, és viszik őket puhításra. Két órakor már folyosószemle van: Mindenki kifelé, sorakozó, vigyázz, figyelem. A zárkaparancsnok jelentést tesz a kápónak, a kápó az ajtózárónak, az ajtózáró az őrmesternek, ez pedig a felügyelőnek. Egy idő után jönnek urak, úgy tűnik, magas rangú hivatalnokok, finom utcai öltönyben, komisszárok a titkosszolgálattól, és névsorokat olvastatnak fel. Ők maguk nem olvassák fel. Csak ott állnak. Ott állnak némán, és időnként fintorognak, ha olyan név hangzik el, amely nekik mond valamit: Bethke, Karl – sorakozó. Nézze, Bethke, ezt nem tudta volna megspórolni, ugye? Tudta-e ezt Bethke? Ezeknek itt megvannak a maguk módszerei, nem piszkítják be a kezüket. Azokat a férfiakat, akik semmi kézzel foghatóval nem rukkolnak elő, habár feltehetően van bennük valami, mint például Bethkében, azokat hat hétre Oranienburgba helyezik át az SS különleges kezelésére. Puhára dagasztják őket. Majd meglátjuk ezt is.

Esténként hatkor térnek vissza a kocsik, és hozzák a hat hete elszállítottakat: Bunsent, Hermmannt, Meistert, Kurtot, Schuhmachert, Horstot, Levit, Siegfriedet, aki szintén olyan hallgatag volt, és emiatt hat hétig puhították, hogy szép puha és közlékeny legyen. Berlin-Moabit, ez szinte kikapcsolódás, mindenki ide kívánkozik. Most beszélni fog: mindenről.

A cella sötét. Borongós márciusi nap, hatkor már szinte sötét van, kint pelyhekben hull a hó, amikor Levit, Siegfriedet beszállítják hozzánk.

A cellaajtó fölött egy halvány barnás fény ég. Elnézem az alacsony embert befelé botladozni, látom, hogy ijedten és tanácstalanul áll a fapriccsek előtt, és hallom, amint illedelmes hangon kérdi: »Hol szabad helyet foglalnom, uraim?« Hallgatás, kacajok, elutasítások a helyiségben – hangzott-e  már el ehhez hasonló? Uraim? Éjszaka mellettem feküdt, és folyton azt kérdezte: »Ezek itt is ütnek – ezekkel a bikacsökökkel?« Erre én, egy kis idő múltán: Nem, én erről nem tudok, majd odatoltam neki egy kis kenyeret, egy régi, száradt sarkot, ami még volt a párnám alatt. »Egyél már valamit«, mondtam halkan, »szinte biztosan ki vagy éhezve, ember!« Erre egy kis idő múlva Levi, Siegfried nekifogott nyöszörögni, mélyeket lélegzett, hirtelen zaklatottan kezdett lihegni, a lihegés később csuklásra váltott, aztán eltört a mécses. A kis kopasz fejű férfi, akinek korábban a Bülow Árkád alatt ékszerboltja volt, és mindig egy úr maradt, még Oranienburgban is, hangos gyermeki sírásra fakadt, csuklott és lihegett maga elé: »Most aztán visszajönnek ezek, hogy elverjenek, nem szabad soron kívül enni, uram, Ön ezt nem tudja?« Szinte nevetséges volt, nagyon mulatságos ez a mozzanat a különös Levi úrral. Némi okot adott nekünk a nevetésre.

Egyik nap ott vannak a szüleim. Ijesztő és csodálatos, egy ilyen hír Moabitban. Teljesen letaglóz. Kivisznek a cellából, vezetnek hosszú, vas folyosókon, három csigalépcsőn kell lemenni, majd ismét folyosókon, amelyek szintén vasból készültek. Aztán jön egy hatalmas rács, egy valódi ketrec, amelybe belöknek, papírokat írnak alá, egy civil átvesz és ismét átvezet számtalan folyosón, amelyeken faajtók vannak, és a padlón linóleum. Terpentinszag terjeng. Mereven és konokul haladok, a vállam felhúzódva, akár egy fabábunak, kezeim hátul görcsbe szorulva, és úgy teszek, mintha mindez nem érdekelne, arra gondolok: Itt vannak a szüleid – nem hallod? Hogy kerülnek a te börtönödbe? Hogyan jöttek ide be?

A civil nem a látogatási cellába vezetett, hanem egyenesen a szolgálati szobájába vitt. A szüleim mégiscsak jobbfélék voltak, ezért ültek itt. Megijedtem. Messziről jöttek. Magas székeken ültek: ijedten, meghatottan és némileg oldottan – a szeretettől. Olyan jó modor rítt le róluk. Anyám csillogó szőrmekabátot, selyem ruhát viselt, és nyakában gyöngyök voltak. Ezt viselte mindig az operában. Felnyitott a padlón egy kartonkoffert. Mint mindig, örökké csodálatosan mindenre gondolt, hozott zoknikat meg alsónadrágokat, egy fehér hálóinget, és  most ezekbe botladozott, ott csüngött a karjaimban, és végig azt kiáltotta: »Fiam, szegény fiam«, majd elkezdett ténylegesen is sírni, mint az operában. Elhozták Eichkampból a kofferomat, a korábbi összes apróságot: borotvakészletet és zsebkendőket, egy törölközőt, de még írószert is, sok meleg zoknit, és Hüperión is köztük hevert; itt felismerem őket mint az enyéimet.

És szeretném ismét megírni a levelemet: Hogy Ti meglátogattatok engem, valóban kedves volt Tőletek. Köszönöm az összes szép dolgot. Ezeket bizonyára nem fogják nálam hagyni, de mégis. És szívélyes üdvözlet a Ti fiatoktól. Körülbelül így szeretném, hogy történjenek a dolgok. De így nem megy; ők itt vannak, valóban itt vannak a szobában. Most mondanom kell valamit. Nem az egészet, csak valamit. Hogy is kell ezt? Apám  lesoványodott, és megöregedett, csak elnéz az összes nagy, zavart gyermeki hivatalnokszemével, és folyton azt motyogja: A miniszter, a miniszter, beszéltem a te ügyedről a miniszterrel. Hamarosan kiszabadulsz. És úgy zokog, hogy félre kell néznem. Ez egy igazi nagy családi jelenet, mint a Bibliában, az elveszett fiú, dehogy, az elveszett szülők. Ilyen helyzetben az emberek egymásra találnak, az ilyesmi végül – többnyire – szépen zárul. Nem kell mindig egy borjat levágni, a szeretet örökké tart, ez áll felírva sok sírkőre. Gyere vissza, fiam, neked mindent megbocsátottak. Olykor ez áll a hirdetőoszlopokon a városunkban.

»Komisszár úr«, hallom később anyámat felszólalni. Szép, színházi mozdulattal kísérve, könyörögve fordult a gestapóshoz. Még mindig hihetetlen és imponáló nő, izzik körülötte a levegő, egyszer el is akart menni az Operába énekesnőnek, ebből maradt vissza valami. »Komisszár úr, a mi fiunk ártatlan!«, mondja alázatosan. Higgye el nekünk, mi jól ismerjük őt. Mindig politikamentesek voltunk. És az apám is felállt. »Soha, mondta, soha nem esett meg ilyen a családunkban – hazaárulás. Kizárt dolog, a mi családunkban.«

Istenem, mindez olyan megható és szeretettel teljes. Úgy állnak a hivatalnok előtt, mint két megtört angyal, és a fiukért könyörögnek. Istenem, még mindig abban a régi családi álomban ringatják magukat, még hisznek abban a mesében, amely 1914-ben kezdődött, augusztus 1-jén, a világháború kirobbanásának napján, amikor összeházasodtak. A szakadást szeretettel akarták betakarni. Az összeomlott világba családot akartak belopni: a családunk, a fiunk, a házunk. Kedveseim, nincs-e mindez tönkremenve, szétzúzva?

Iszonyú: Az efféle nagy pillanatokban dermedtséget és hideget érzek, mozdulatlan vagyok, és nem tudok mondani semmit. És csak amikor magamra maradok, tér vissza belém az élet. Arra gondolok: ők most hazamennek, szomorúan, de mégis megvigasztalódva, felülnek a városi vonatra, tanácstalanul és némán. Már nem értik a fiukat, aki most csupa politikai között ül. Pedig mi mindig teljesen politikamentesek voltunk. Keresztülmennek az üres házon, a padló deszkái recsegnek. Csend van, és nehéz idők járnak, de ők mégis reménykedni fognak abban, hogy minden jóra fordul. Annyira kedvesek. Olyanok, mint a megzavarodott gyermekek, akik esténként az ablaküveg mögött fekszenek, és csodára várnak. Ugyanis mindenki csodára vár. Ami nem fog eljönni. A darabnak vége, a szöveg elfogyott, a színpad üres – ti meg bolyongtok, szeretteim. Ti most Eichkampban ültök, én meg Moabitban, ti abban a házikóban, én a cellámban, ez lesz a vég, egy tisztességes német család vége.

Eljött a döntés éjszakája. A titkos államrendőrség előzetes vizsgálata lezárult. Ha az eljárás idáig eljut, közismerten a vizsgálóbíróhoz továbbítják. Ő neki kell majd eldöntenie, hogy minden egyes fogvatartottat beidéznek-e, és azt, hogy az összegyűjtött anyag elégséges-e ahhoz, hogy vádemelés céljából az ügyészséghez továbbítsa. Ebből ki is lehet zárni az embert. Ez egy bűnügyi eljárás, amihez előszeretettel ragaszkodnak. Ezzel adnak az ügynek törvényes látszatot. A törvényességgel csodálatosan lehet játszadozni.

Április eleje volt, már nagyon mélyen aludtam. Éjfél után lehetett. Ekkor vittek el. A priccsről vittek el, és azt kiáltozták: »Na rajta, mozgás, igyekezz, öcskös! Csak nem alszol?« Zárak kattantak, kulcsok csörögtek sietve, hivatalosan. Aztán megint át ezeken a vasból készült folyosókon, pincefolyosókon, nehéz páncélfolyosókon, amelyeket körülményesen nyitottak ki, majd zártak vissza. A kőpadlón visszhangzott a zöld ruhás ember magas szárú csizmája. Fontosság csengett belőle. Már nem voltam merev, a konokság elkerült. Arra gondoltam: Mindenki alszik most Moabitban, de a te ügyedben valami felébredt. Most valami történik, valami meg fog változni. Egy kietlen labirintuson át vezettek; itt volt egy földalatti birodalom, egy sötét város a városban, aztán továbbmentünk, ismét befordultunk egy sarkon, hirtelen egy sötét folyosón álltam, és nem volt szabad továbbmennem. Két zöld ruhás ember tartott, és hozzá fenyegető testtartásba is helyezkedtek. Egy fal mellett álltunk, egy idő elteltével felismertem más fogva tartottakat és zöldeket, akik szintén a fal mentén álltak. A szem fokozatosan hozzászokott a kevéske fényhez. Hosszú, sivár pincefolyosót láttam, amelynek falaihoz két felől foglyokat állítottak. Úgy álltak, mint akiket odaszegeztek, és két fogoly között volt egy rendőr is, egy végtelen lánc, amelynek vége valahol a sötétbe veszett. A Broghammer író és mások elleni büntetőügyet összevonták. Nem ismertem őket. Itt láttam meg először az arcukat. A másik, titokzatos Németországot láttam meg. Sápadt, zavart és kalandos ábrázata volt; a földalattiak gyülekezetének tűnt.

Érdekes, hogy az állam ellenségei egyformák. Siralmasan és felháborítóan néznek ki, túl bő, elnyűtt holmikat viselnek, kiaszott, szakállas képük van; kialudt szemükből fel-felvillan egy parányi élet. Sötétség terült szét körülöttük. Aligha lehet elhinni, hogy ezek az ellenállás hősei, őket mindig olyan bátornak és sziporkázónak szokták bemutatni – hát nem olyanok. Inkább olyanok, mint  a háborúban a partizánok: rongyosak, kiéhezettek, a bűnözés és bűn látszatával maguk körül. Nagyon magányosak, nem viselnek egyenruhát, ami megvédené őket. Most mindegyik saját maga felel a tetteiért. Valamennyien saját maguk miatt lettek vétkesek. Ezek valamikor újságírók és írók lehettek – most már csak bűnözők. Ezek valamikor egyetemisták és professzorok lehettek – most már csak törmelékek, áldozatok, a megtört hatalom. Ezekkel nem lehet államot csinálni.

A lánc nagyon lassan haladt előre; időről időre néhány métert haladt. Legelöl volt egy ajtó, amelynek fényében, amint kinyílt, egyikünk gyorsan eltűnt. Egy rikító fénykorong vette körül az alakját, egy pillanatra erősen rávetült, berántotta, az ajtó bezárult. Ismét sötét lett a folyosón. Várni, állni, hallgatni, majd ismét előbbre jutni. Lassan megint megmozdul előttem a fal. Most egy nagy, testes alak áll ott, akinek csapzott a haja és nagy a szakálla. Úgy néz ki, mint egy cigány, vagy mint egy bohémiai professzor; a nyelvét végighúzza az alsó ajkán, utána ráharap. Úgy áll a két rendőr között, mint egy ősöreg fa, amit két zöld, feszes és fiatal erdész fog közre. A vadat tartják fogva. Hirtelen vakító fény zúdul rám. A vizsgálóbíró szobájában állok. Egy kicsit szédelgek, olyan forró és nappali fényben úszik itt minden. A szoba kopár és üres. Iratok csak egy íróasztalon tornyosulnak. Az iratok mögött levő férfi idős, és ráncos ábrázatú, nagyon alacsony és egérszürke. Keret nélküli arany szemüveget visel, folyton az iratokra, majd énrám pillant, összevet és ellenőriz, aztán belemerül az íróasztalába, olvas és töpreng magában. Egészen közel állok az asztal előtt, és szemben velem két nagy papírkupacot látok. Ezek nyomtatványok, ahogy elnézem őket, két nagy kupac nyomtatvány, előre kinyomtatott lapok, egyik zöld, a másik rikító piros. Kissé elfordítom a fejem, hunyorítok, és a piros  kupacon a Tájékoztatás, míg a zöldön egyértelműen az Elbocsátás szó áll. Ez áll rajta vastag fekete festékkel, és mindig van egy felkiáltójel utána. Hirtelen elkezd lüktetni a vér a nyakamban, ott áll az Elbocsátás szó, belém csap, itt sose gondoltam, hogy itt lenne, zöld betűkkel áll itt nagy betűkkel, vastagon, és már a nyakamba lüktet, és táncol a helyiségben, és telezúgja a fejem. Most maradj csendben és várd ki, mondja nekem valami bentről. Egy papír után kell nyúlnia, piros és zöld között kell döntenie. A végén kell neki.

Meglepetésemre kihallgatással kezdi. Akarta tudni, milyen viszonyban vagyok Ványával, mi miatt, mi célból, és mennyi ideje. És én mondtam: »Mindig is, elsős gimnazista korom óta; egyszerűen a barátom volt.« — »Az Ön megítélése nem rossz«, vágja rá, és egy ceruzával az aktáira bök. »Ön mégiscsak egy előkelő családból származik. Hogy tudott magának ilyen barátokat szerezni?« Megrántom a vállamat, és mondom: »Nem tudom. Így alakult«. Ismét belesüllyed a székébe, és egy idő után, anélkül, hogy felpillantana, azt mondja: »Tudja-e, milyen ítéletet mondtak ki Önről a mi kollégáink?« Hallgatok, ő meg hirtelen: »Felolvasom Önnek: Jó kezelés mellett talán még megmenthető a népi állam számára«. Aztán egy kis szünet után, miközben a ceruzát keresztbe beteszi a szájába, és szúrósan rám néz: »Nos, mit szól ehhez? Igaz-e?« Csak biccentek, és mereven nézek a két, zöld és piros papírkupacra, és arra gondolok: Melyikhez fog nyúlni? Talán a zöldhöz, jó kezelés mellett? Váratlanul bénító félelmet érzek magamban, félelmet, hogy ez így fog tovább folytatódni, kihallgatások, vallatások, mindig cellák és lakatok, te innen ki nem jössz, te már mélyen bent ülsz, és látom, amint a piros halomhoz nyúl, és hangosan mondom neki: »Engedjen ki innét, vizsgálóbíró úr –  Istenem!« Így telt el egy idő, vizsgálódva és elgondolkodva nézett rám, hirtelen ellökte maga elől az iratokat, felkelt, előre hajolt, csak most lehetett látni, milyen alacsony. Jobb kezével megragadott egy kupacot, magához húzott egy zöld nyomtatványt, nem szólt semmit, csak nekifogott írni.

Szabad vagyok, szabad vagyok, alig bírom felfogni. Mi ez – a szabadság? Szag, íz, leheletnyi világ, minden. Mélyet lélegzem, április van, tavaszillat van már a levegőben. A város utcáin járok, kábultan járok a boltok előtt, vendéglők előtt, zöld káposztával és naranccsal megrakott kis zöldségeskocsik előtt, egy nőt hallok kiáltani, látok egy fiút targoncát húzni, nézek a kirakatba, látom magam a tükörben: Ez volnál tehát, szabad vagy, most mész. Aszfaltot látok magam alatt, szürke és nyirkos, egy kutya szaglászik egy lámpaoszlopnál; autókat látok felém jönni; hallom a városi vasút csattogását odafentről; kivilágított sárga autók fürgén húznak el mellettem. Annyira sóvárgok a világ után; ismét világot érzek, ezt a szürke, borongós, utálatos Berlint, ezeket a falakat és a városi vasút tartóíveit, ezeket a hidakat és kocsmákat, olvasom: Schultheiß-Patzerhofer, olvasom: Brauhaus Tempelhof. Minden ismét itt van, mintha ajándékba kaptam volna. Szabadság – ez egy világ, amelyben korábban elveszítettük önmagunkat, és ismét magunkra találhatunk.

Meg kell tanulnod ismét a régi szavakat és mozdulatokat. Szabad vagy. Meg kell ismét tanulnod, hogyan nyúlj a nadrágzsebedbe, hogy előhúzd a pénztárcát, hogy kinyisd és apró után kutass. Mindez valamikor benned volt, de most újra kell tanulnod. A friedrichstrasséi állomáson oda kell állnod a pénztár elé, és hangosan kell mondanod: Egyet harmadosztályon Eichkampra! Ezt teljesen nyugodtan kell mondanod. Senkinek nem kell észrevennie, hogy számodra ez új, és hogy először csinálod. Korábban is csináltad. Mindennek olyannak kell lennie, mint mindig.

Valahányszor elmegyek az Aschingerhez, a pulthoz lépek, körültolonganak emberek, állok a sorban. Elöl egy kövér nő levest mér. Éhes vagyok, éhes a világra és a borsólevesre, és hallom magam, amint ezt mondom: »Sárgaborsó-főzeléket szalonnával«, és ezután elvonulok a tányérral, hogy odaálljak az asztalok valamelyikéhez, kifújom magam, és arra gondolok: Nincs jobb a borsófőzeléknél. A borsófőzelék az én kedvenc ételem.

A pénztárnál állok a friedrichstrasséi állomáson. Tisztán hallom magam azt mondani: »Egyet harmadosztályon Eichkampra.« Annyira idegenül cseng a fülemben. Egy nő sárga kártyát hajít oda nekem – most mindenhol nők dolgoznak –, aprópénzek gurulnak a sárgaréz lemezen, forognak, gurulnak, leesnek a földre. Lehajolok, fürgén felkapom, érzem, amint eközben az ujjaim remegnek; összecsípem a sárga papírdarabot, elmegyek onnan, és odaállok a mozgólépcsőhöz, és lassan felvitetem magam. Odafönt minden olyan, mint mindig. Elköltöztették a zöld táblát: Nyugat-Spandau. Moabitban ültem, ám itt egész idő alatt a vonatok Potsdam, Lichtenrade, Gleisdreieck, Erkner felé mentek, tízpercenként meg Nyugat-Spandauba is egy. Hogy lehetséges ez? Hol marad az idő? Hova tűnt?

Eichkampra utazom tehát. Mint mindig, a városi vasúti kocsi fülkéjében ülök, a város házai, falai és utcái repülnek el az ablak előtt – ősrégi melódia: Állatkert, Savigny tér, Charlottenburg, Westkreuz, Eichkamp. Itt fogok kiszállni, átmegyek a településen, és megállok a házunk előtt – miért is ne. Csengetni fogok és várni, és a szívem dobog majd, és azt mondom: Itt vagyok, közben egy kicsit lehangolt leszek. Anyám a karjaiba fog zárni, ezt ő a szép és kissé színpadias mozdulataival teszi, zokogni fog: Gyermekem, fiam, drága gyermekem! És én ott állok majd teljesen mereven és konokul, arra fogok gondolni: itt vagyok. Itt vagyok?

Vakarcs Szilárd fordítása

 

[Részlet a Das zerbrochene Haus. Eine Jugend in Deutschland (A szétrombolt ház. Ifjúság Németországban) című önéletrajzi regényből]

 


[i]      Rabszállító kocsi köznyelvi megnevezése volt Németországban  

[ii]     Gestapo röv.

[iii]    Hölderlin, Johann Christian Friedrich

[iv]    Hüperión vagy a görögországi remete. (Szabó Ede fordítása)

[v]     Hölderlin: i.m. (Szabó Ede fordítása)

[vi]    Segéd, fűtő, vö. lat. calefactor

[vii]    Kommunista párt röv.

[viii]  Ebert, Friedrich (1871–1925): német szociáldemokrata politikus, kancellár, a Weimari Köztársaság előtti időszakban Németország első elnöke.

[ix]    Hölderlin: i.m. (Szabó Ede fordítása)

[x]     Hölderlin: i.m. (Szabó Ede fordítása) 

 

Please follow and like us:
0
Kategória: Fordítás, Próza, Regény. Bookmark the permalink.

Hozzászólások

Email címét soha nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

*
*

*

  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik