Confinium város létezéséről először a Firenzében 1631-ben kiadott Cronica Magna tesz említést, éspedig a IX. könyv IV. kötetének 120–135. oldalain. A valahol a Duna torkolatában található településre vonatkozó egyéb feljegyzésre később bukkantak néhány könyvtárban. Megbízható forrásként idézhetők például: Augustino Rucci és Tommaseo Colonna közösen megjelentetett Emlékiratok (Bázel, 1670), Sir Edward Forbes Historia Celtorum (London, 1681), Sevillai János Utazás a világban (Madrid, 1689) című munkái stb.
—-Később még számtalan hajós és kereskedő gyarapította a várossal kapcsolatos ismereteket, feljegyzéseik vitathatatlan tanúvallomások. Ilyenként említhetők: a genovai Giangiacomo Costa Kommentárokja, e kitartó férfié, aki egy kis kikötőt szándékozott létesíteni a Duna-deltában, Hans Petrus katolikus misszionárius Harmóniákja, valamint Rudolf Ganzermüler XVI. századi anonim utazó Mágikus Tükörje, aki állítólag el is időzött e településen.
—-Az említett szerzők feljegyzései, úti jegyzetei, naplói és könyvei a város többé-kevésbé szabatos leírásait tartalmazzák. Különféle észrevételeket tesznek, számos, egy adott ponton hihetetlen elgondolásnak adnak hangot. Emellett bővelkednek az ellentmondásokban és következetlenségekben. Egyesek beszámolói rácáfolnak a másokéira, valamennyi dokumentumanyag figyelmes áttanulmányozása csak fokozza tanácstalanságunkat. Még magának a városnak a földrajzi fekvése is bizonytalan marad, minthogy egyszer a Chilia ágon helyezik el, máskor a Sulinán, megint máskor egy sziget szomszédságában. És ha mindehhez hozzávesszük még, hogy a korszak hajózási térképein, a portolánokon, Confinium sehol sincs feltüntetve, érthető módon óriási zűrzavar támad.
—-A város legfigyelmesebb és legszorgalmasabb kutatójának mégis a genovai Giangiacomo Costa bizonyul, aki saját bevallása szerint többször is bebarangolta a Duna-deltát. Ránk hagyott úti jegyzetei, melyeket 1792-ben rendezett sajtó alá Frankfurt am Mainban, valós tényeken látszanak alapulni: a szerző azt állítja, ő maga járt a leírt helyeken. Beszámolói, noha részben hézagosak, teletűzdelve aforizmákkal és erkölcsi intelmekkel, kielégítően pontosak a település többi állítólagos megfigyelőjének tudósításához képest.
—-A genovai feltehetőleg valamikor 1752 nyarának közepe táján tartózkodott Confiniumban, mely időpontot hitelesként kell elfogadnunk. Már a kezdet kezdetén megütközött ennek az úgynevezett kikötőnek a különösségén, régiségén és tökéletes elhagyatottságán. Jelentéktelen részletekbe menő, aprólékos leírásaiból megtudjuk, hogy kísérőivel, matrózokkal és kereskedőkkel hosszas kutatásokat folytatott annak reményében, hogy majd – miként kijelenti – a genovai hajók számára itt egy megállóhelyet létesít.
—-A Historia Celtorumban Sir Edward Forbes azt mondja, nem látogatott el a városba, csupán a távolból vette szemügyre. Vitorlásával a Delta vizein hajózva nem akarta megfosztani magát egy szabadidős utazás örömeitől. Úti jegyzetei azonban tartalmaznak egy vázlatos leírást, melyből valamiféle homályos nyugtalanságérzés olvasható ki a nádasokból váratlanul előbukkanó épületeket illetően. Mivel nem álltak a rendelkezésére megbízható információk a helyre vonatkozóan, feltette magában, hogy az első adandó alkalommal visszatér ide fényt deríteni a dolgokra.
—-Augustino Rucci és Tommaseo Colonna kijelentik, hogy közelről tanulmányoztak egy ismeretlen várost, állításaik azonban, noha kategorikusak, nem igazán hitelt érdemlők. Az első szerző tévedésben leledzik, ugyanis egyértelműen Histria városára hivatkozik, a második, ugyanolyan bizonytalanul, sőt fantasztán valamiféle mesebeli lények létezéséről igyekszik bennünket meggyőzni, melyekkel állítólag a Razelm-tó környékén találkoztak. Sevillai János, Hans Petrus és Rudolf Ganzermüler, úgy látszik, valóban megfordultak a városban, de mindössze rövid időre. Leírásaik nagyjából megegyeznek a genovai és az angol beszámolóival, mégsem veszik fel a versenyt azok áttekinthetőségével és egzaktságával.
—-Egyszóval mindezeknek a megfigyelőknek a feljegyzései, számos eltérésük dacára, alátámaszthatók, hozzájárulhatnak egy egységes kép kialakításához a településről. Annyi szemmel és annyiféle szemszögből nézve elkerülhetetlennek tűnt a tökéletes összhang megtalálása. Természetesen elengedhetetlen valamennyi feljegyzés összegzésének kísérlete, persze a tévedések és fantáziaelemek mellőzésével.
—-Felfedezése idején Confinium egy kezdetek és történelem nélküli halott város volt, mintha csak ősidők óta emelték volna. A kétségkívül a Sulina- és Szentgyörgy-ágak közt, valahol a Puiuleț tó környékén elhelyezkedő település rettenetes benyomást kelthetett. Nem rendelkezett semmiféle építészeti vonással, ami ha csak felületesen is, egy szokványos helységhez tehetné hasonlatossá. A valamikor még a hajók kikötését biztosító rakpart kopáran tárta elő törött mellvédjeit és omladozó lépcsőfokait. A tulajdonképpeni település, mely egy gránitmagaslaton feküdt, maga is romokban hevert. Henger alakú, még megmaradt épületei párhuzamos sorokban álltak, ajtó és ablak nélkül. Hiányoztak a közlekedési útvonalak, a terek és sétányok. A közigazgatási és közhasznú épületek úgyszintén. A tavak nádasai, a gaz és a bozót elborították a magaslatot. Zöldes vízfelületek terpeszkedtek a falak lábánál. Egy-egy fa, melyről kúszónövények csüngtek alá, helyenként kimozdította a kövezetet, kedvükre nyüzsögtek rajta a kígyók, békák meg különféle rákok…
—-A genovai Giangiacomo Costa, miután néhány napot eltöltött itt, rávette magát, hogy megszemlélje a még romba nem dőlt épületeket. Rögtönzött hágcsókat használt, ugyanis felülről lehetett csak bejutni e furcsa hengerépítményekbe. Meghökkentő felfedezéseket tett ilyenformán. A körkörösen egy felvonószerűség körül elhelyezkedő, csupán három fallal határolt helyiségek egyszerűen voltak berendezve, amiről a már korhadt, málladozó fabútorok tanúskodtak. A kutató sehol nem bukkant szerszámokra vagy háztartási eszközökre, írásos bizonyítékokra. Látott azonban tucatnyi falba erősített fémkarikát, melyekről bőrszíjak és kötelek lógtak le. Vizsgálódásaiból a genovai azt az elhamarkodott következtetést vonja le, hogy a települést valami járvány pusztíthatta el, jóllehet – ahogy ő maga állította – nem talált emberi csontmaradványokat.
—-Sir Edward Forbes a Historia Celtorumban egy bajosan elfogadható elképzelést hangoztat. A közigazgatási épületek meglétének hiánya szerinte a társadalmi fejlődés előrehaladott fokát bizonyítaná. Sir Edward Forbes előhozakodik még egy hasonlóan merész nézettel, miszerint mindegyik lakóhely csak egyetlen családnak adott volna otthont, mely teljes elszigeteltségben élt, ami bármiféle közéleti tevékenységet meghiúsított. A confiniumiak, feladván minden vélemény- és érdekütköztetést, így aztán kínszenvedések közepette lassacskán kipusztultak végkimerülésben.
—-Augustino Rucci szintén igyekszik hozzájárulni egyéb furcsaságok tisztázásához. Visszaemlékezéseiben azt állítja, hogy megpróbálta összeszámolni a plató hengereit. Egynapi fáradozás után sem sikerült végére érnie a műveletnek. A következő napokban folytatta a számolást, de ezúttal sem jutott kielégítő eredményre. A hengerek, bár egyenlő oszlopokban sorakoztak, zavarba ejtően megsokszorozódtak, egy felfoghatatlan városképet alkotva. A tizenötezres számjegy, amit megad, nyilván túlzás.
—-Sir Edward Forbes-hoz hasonlóan Hans Petrus azon a véleményen van, hogy a város lakói szigorúan családi közösségekben éltek, melyek egymástól függetlenek és magányosak voltak, s kizárólag a családon belül szaporodtak. A confiniumiak hanyatlása és eltűnése így alighanem éppen a rokonok között kötött házasságoknak tulajdonítható, mely szokás elkerülhetetlenül e néptörzs elsatnyulásához és pusztulásához vezetett.
—-Egy Rudolf Ganzermüler által megfontoltan hangsúlyozott szempont az, hogy a lakóhelyek bútorzatát kis méreténél fogva vézna, nagy erőfeszítésekre képtelen emberek használhatták. Az idő pusztításától valamennyire megkímélt bútordarabok közt állítólag bizonyos háztartási eszközök maradványaira bukkant, melyek játékszerekkel mutattak erős hasonlóságot. Rudolf Ganzermüler azonban mégis tévesen következtet, amikor azzal érvel, hogy a várost csakis gyerekek lakhatták.
—-Sevillai János azt állítja, ő is behatolt egy confiniumi hajlékba. Kielégítő pontosságról tanúskodó feljegyzései lényegében afféle elbeszélések. Fejébe véve, hogy megfejti a település rejtélyét, a spanyol utazó átkutatta két épület emeleteit, minden sarkot vagy esetleges rejtekhelyet tüzetesen megvizsgált. Mindenekelőtt a helyiségekben uralkodó sötétség lepte meg. Körültekintően bejárta az emeleteket, leereszkedett a földszintre, majd továbbhaladva egy boltíves, nyirkos, hideg pincében találta magát. Egy mély kutat fedezett itt fel. A fáklyák fényénél, kísérői segítségével sikerült kiemelnie ebből a kútból halványan emberi maradványokra emlékeztető csontokat: parányi koponyák darabjait, törékeny combcsontokat, csaknem kocsonyás csukló- és ujjpercízületeket… Sevillai János vélekedései mindazáltal elfogadhatatlanok. Feltevése szerint valamennyi confiniumi család vertikális szerkezetű lehetett, amit a családtagok kora határozott meg. Így a felső szinteket a fiatalok foglalták el, akik ahogy nőttek és öregedtek, egyre lejjebb húzódtak a földszint felé, mígnem életük végén az alagsorba és pincébe kényszerültek. A lakóhelyek négy szintje az ember négy életkorának felelt meg, s egy Confinium-beli szigorú időközökben változtatva helyét közeledett a halál felé. A spanyol utazó azzal a megállapítással egészíti ki e víziót, hogy a pincékben a kutak valamiféle halotti szertartásra szolgáltak volna. Állításait elsősorban a komor helyiségek falaiba erősített nagyszámú fémgyűrű felfedezésére alapozza.
—-A város mindahány megfigyelője egyhangúlag megjegyzi, hogy sehol nem látott erődítményeket, védfalakat, vagy egy esetleges invázió megfékezésére alkalmas eszközt. Ez pedig különösen érdekes. Azt látszik bizonyítani, hogy a confiniumiak közömbösek voltak a veszéllyel szemben, lemondtak a harcos, energikus életről.
—-A titokzatos Confiniumról heves viták folytak, a legvakmerőbb feltételezések születtek. A korszak gondolkodói és tudósai kiváló alkalmat találtak hipotéziseik előterjesztésére. Beszéltek, többek közt, egy úgynevezett eszményi városról, vagy bizonyára elátkozott helységről. A polémiák hatalmas méreteket öltöttek, elkeseredett, minden alapot nélkülöző veszekedésekké fajultak. Természetesen nem jutottak közös nevezőre, egy mindenkit kielégítő eredményre. A helyszínen végzett kapkodó, módszertelen kutatások nem kínáltak szilárd bizonyítékokat, inkább a találgatásoknak kedveztek. A fejetlenség hosszú évekig elhúzódott, az értelmezések immár megszámlálhatatlan kötetre rúgtak. Még egy expedíció megszervezésére is kísérlet történt a halott város tanulmányozása céljából, ám a tervezgetésnél előbbre nem léptek.
—-Nicolaos de Witt A néptörzsek története című könyvében (Hannover, 1708) kifejt néhány érdekes gondolatot Confiniummal kapcsolatban. Felteszi, hogy a város életéből kirekesztettek két, a régi társadalmakra jellemző tevékenységet: a vallásit és a jogit. Úgy tűnik, a confiniumiak csakugyan nem hódoltak semmiféle kultusznak, nem imádtak semmilyen üdvözítő istenséget, nem hittek felsőbbrendű hatalmakban. Ugyanakkor egymástól elszigetelten élve, hosszú társadalmi gyakorlattal maguk mögött, sikerült eltávolítaniuk életükből a bűnözést, lopást és csalást, de egyszersmind az emberbaráti cselekedeteket is, a méltányosságot és könyörületességet. A rajtuk eluralkodó mélységes borúlátás és szellemi henyeség arra kényszerítette őket, hogy közömbös, életelutasító magatartást vegyenek fel. Az állatias ösztönök és hajlamok eltűntek, átadva helyüket az azonnali megélhetés, a legelemibb szükségletek kielégítésének igényéből fakadó szorongató bizonytalanságnak.
—-Egy évszázaddal felfedezése után meglátogatta a várost egy bizonyos Paolo Santorini, aki azt állítja, hogy egy – meg nem nevezett – helyen látott egy freskótöredéket. Az esemény hatalmas szenzációt keltett. A maga a felfedező által nagy vonalakban felelevenített freskó alkalmasint két mindennapi jelenetet ábrázolt. Az elsőn egy csoport kis termetű, sápadt, csenevész emberke mintha egy rituális asztalon fekvő társukat kebelezné be épp; a másodikon néhány hasonlóan fejletlen lény volt látható, akik olyan benyomást keltettek, akárha tőrök segítségével öngyilkosságot követnének el. Ezek a freskórészletek arra késztették Paolo Santorinit, hogy úgy vélje, a confiniumiaknak szokásukká vált a kannibalizmus és a csoportos öngyilkosság, ami kellő magyarázattal szolgálhat az illető populáció hanyatlására és eltűnésére.
—-Ahogy az várható volt, próbálkozások történtek a város életkorának és eredetének a megállapítására. E tekintetben sem jutottak közös álláspontra. Különféle képtelenségek hangzottak el. Kijelentették például, hogy a település kezdettől fogva, már az ember földön való megjelenése óta létezett. Feltételezték továbbá, hogy sumer vagy földönkívüli eredetű… Egyvalamiben értettek csak egyet a kutatók: léte során Confinium nem lépett kapcsolatba a világ népeivel, tökéletes elszigeteltségében felemésztette erőtartalékait. Elzárkózva az emberiségtől különállóan fejlődött, mígnem a biológiai elgyengülés következtében hanyatlásnak indult, elsatnyult.
—-A város utolsó látogatója, a hajós Francesco Da Silva hajónaplójában azt írja, hogy belebotlott néhány confiniumiba, akik az északi oldalon álló épületekben tanyáztak. Ő 1772 táján időzött a kis rakparton, ahol csupán a tavak iszapjába süllyedt romokkal találkozott. A bozót és a nádas visszavonhatatlanul meghódította a magaslatot. A hengerépítmények alig látszottak már ki itt-ott a sűrű növényzetből. A településnek nyilvánvalóan leáldozott. Túlélői mind az Idővel vívott küzdelemben vereséget szenvedettek bélyegét viselték magukon. Szokatlanul apró fejecskéjükkel szánalmasan hatottak. Rémülten sandítottak az újonnan érkezőkre, nem merték elhagyni düledező otthonaikat, hogy üdvözöljék őket. Csak nagy nehezen álltak kötélnek. Francesco Da Silvának nem sikerült szót váltania velük. Bizonyosan elfeledték már a nyelvüket, kicsiny szájacskájukkal csupán éles, teljesen értelmetlen hangokat adtak ki.
—-Confiniumról azután többé semmit nem lehetett hallani. Kétségtelenül elborította a Delta iszapja. Nemrégiben, egy csatorna kotrási munkálatai alkalmával felszínre került néhány kőtömb, mely némileg gondolkodóba ejtette az archeológusokat. Ștefănescu professzor kitartó kutatásokat végzett a dolgok tisztázása érdekében. Véleménye szerint a várost egy, a történelmi fejlődéstől gyökeresen elszakadt vándornép alapította, egy olyan nép, amely alkotóerői öntudatlan felemésztésével megsemmisítette önmagát. A város halála így lassan, több évezred folyamán következett be. Ștefănescu professzor azt állítja még, hogy a városnak tulajdonképpen nem volt történelme, hogy már alapítása óta haldoklott, méltán és szükségszerűen szenvedve el az elszigetelődés zordságát.
Dankuly Csaba fordítása
–
–
