Honoré már csak azért is szerette a feleségét, mert gyermekekkel ajándékozta meg. Amint észrevette, hogy viselős, boldog volt, hogy élvezete ekkora méreteket öltött. Úgy tekintett gyermekeire, mint hajdanvolt vágyaira, s örült, hogy ilyen melegen élénk szemmel és kicsattanó arccal láthatja viszont őket. Két lánya és három fia népes családot alkotott, mindegyik a legjobbkor jött, a legerősebb vágyaiból fogant, amelyeket a feleségére bízott; de olyan szépek és olyan tapintatlanok voltak, hogy most már csak rájuk gondolhatott. Úgy tetszett neki, ha beszélnek, ha énekelnek, ő maga beszél és énekel. Így aztán szerelmi élvezetei véghetetlenek voltak, lányai egy-egy mosolyától, fiai egy-egy verekedésétől új életre keltek, s még az ő ifjú szerelmeiket is a magáénak mondhatta. Gyakran előfordult, hogy amikor a mezőn dolgozott, hirtelen kedve támadt hazamenni, vére az arcába tolult, mert eszébe jutott Gustave meg Clotilde, a két legkisebb, aki legutoljára jött, hogy szerelemről regéljen neki. Biztosan a kutyával játszanak, vagy a kút káváján szaladgáló állatokat figyelik. Ő, az apjuk, már a gondolatra is jókedvre derült. Ha már elkezdte, a többiekre is gondolt, minden gyerekére egyszerre, Clotilde-tól felmenően egészen Ernestig, vagy visszafelé, vagy a közepéről kezdve, ahogy jött. És megint jót nevetett, mert arra gondolt, hogy micsoda bőséges termést takarított be könnyedén, vígan és derűsen, csak azért, mert jó magot hordoz a tarisznyájában.
—-Amikor a térdére vette Gustave-ot meg Clotilde-ot, vagy a nagyobbakkal játszott vagy perlekedett, még most is úgy érezte, hogy hajdani vágyainak visszhangja remeg benne, sokkal szebb formát öltve. A simogatások és gyengéd mozdulatok, amelyekkel gyermekeit dédelgette, alkalmasint a felesége becézgetését idézték, de ő észre se vette. Így aztán kissé a gyerekei tanították meg a szerelem mesterségére, s ahogy korosodott, egyre nagyobb szerelem izzott benne, olyannyira, hogy betöltötte az egész házat.
—-Az effajta atyai szeretet, amely összetéveszti a vágyat az eredményeivel, felháborította a becsületes állatorvost. Amikor a faluban járt, egyre-másra csak pirult az ocsmányságok láttán, amelyeket bátyja családjában észlelt. A gyerekek szavai, az apa nevetése, a szokásaik szabadosságról és cinkos bűnpártolásról tanúskodtak, olyannyira, hogy szinte a pokolban érezte magát. Az egész háznépe, kivéve talán Adélaïde-ot, mintha örömét lelte volna benne, hogy a gyalázatos veszedelmet súrolja, amelyet az állatorvos a nevén nevezett. Ha nyíltan mert volna beszélni Honoréval, bizony megmondta volna neki, hogy jó családból való gyerekek nem játszanak olyat, hogy egymás lába közét gusztálják, mint ahogyan Gustave meg Clotilde teszik. Egyik nap rajtakapta őket, hogy pucér popsival összehasonlítgatják, méregetik, tapogatják egymást. Ez már egy olyan fiú és kislány esetében is undorító, akik nincsenek rokonságban. Ráadásul amikor a lurkók észrevették, hogy meglátták őket, semmivel sem voltak nagyobb zavarban, mint ha a bácsikájuk golyózás közben lepte volna meg őket, szép nyugodtan betűrték az ingüket, és köszöntek neki. De hát mit is érne vele, ha elmondaná az apjuknak (nem beszélve róla, hogy mennyire feszélyezné), csak kigúnyolná vagy letorkolná. Egyszer, hétköznap történt, az állatorvos felkereste Honorét, aki szénát kaszált a lányával a réten. Juliette akkor tizenhat éves volt. Ferdinand bácsi arcon csókolta, és nyájasan mondta:
—-– Hogy megnőtt ez a kicsi Juliette.
—-– Az már igaz – mondta az apa –, de meg is szépült.
—-Juliette nevetett, a vállára borult; minthogy az apa magasabb volt, megcsókolta a haját, és megmarkolta a mellét (a ruhán keresztül, de azért mégis).
—-– Ide nézz csak, hogy megszépült az én Juliette-em.
—-Apa és leánya egymásra nézett, és mind a kettő nevetett. Mire az állatorvos ennyi malackodás láttán nem tudta legyőzni háborgását. Szemérmetességében hascsikarást kapott. És tiltakozott:
—-– Na de Honoré! Ez mégiscsak sok!
—-Honoré eleinte értetlenül meredt az öccsére, aztán elpirult, elengedte a lányt, és egy lépést tett feléje. Mint egy megveszekedett, sziszegte a foga közt:
—-– Te mocsok, világéletedbe ganajtúró maradsz, és mindent bepiszkítsz, amit látol. Menj innét.
—-Mint már annyiszor, most is kénytelen volt elkotródni, kis hegyes fenekét összehúzva zsakettjében, és bíborvörös lett zavarában. Éppen ez dühítette a legjobban, hogy úgy kell eloldalognia, mint aki bűnös, és bűnösnek is érezte magát, pedig csak egy undok fekélyt akart kiégetni. Úgy fel volt háborodva, mint ahogy egy igaz, erkölcsös férfiúnak, aki tudja, mi a tilos, fel kell háborodnia, mire Honoré a bűntárgynak még a kezén viselt lenyomatával, egyetlen szavával sarokba szorította, s a végén már szinte ő vádolta magát, hogy pokoli gondolatok rejtőznek agyvelejében. Szerencsére tanúul hívhatja az illemszabályokat, másrészt pedig itt a tény: megengedhetetlen disznóság, hogy egy apa megcsókolja a lányát, és kezével illesse a mellét. Aztán elmesélte a dolgot a feleségének:
—-– Hát pedig ide vezet az őszintesége meg a szókimondása. Azt hiszi, ha nyilvánosan míveli, még a legrosszabbat is megengedheti magának.
—-Hélène csillapítani igyekezett, hogy talán már ott is a rosszat látja, ahol nincs. De az állatorvost mi sem bosszantotta jobban.
—-– Szóval még véded? Meg azt a kis mocskos süldő lányt, aki nevet, mert megtapogatják, őt is véded?
—-– Dehogyis, csak megpróbálom megérteni…
—-– Hát éppen erre gondoltam én is – vihogott Ferdinand keserűen –, mindent kétféleképpen lehet érteni.
—-És még mindig égető szégyenére gondolt, amikor huszonöt évvel ezelőtt rajtakapták, hogy az anyja combját kémleli. Ezek szerint vannak emberek, családatyák, akik megengedhetik maguknak, hogy fogdossák a lányuk mellét, vagy fiú- és lánytestvérek, akik kölcsönös tanulmányozásra bocsátják nemi szervüket; semmi rosszat nem találnak benne, még csak el se pirulnak, nem bűnöztek. Másokat meg a kárhozatba taszítanak e földön, mert voltak olyan merészek, hogy érdekelte őket az anyjuk combja.
—-Így aztán az állatorvosnak több ízben alkalma nyílt rá, hogy beleütközzék abba, amit ő a bátyja lelkiismeretlenségének nevezett. Végül is, miután mindig letorkolták, és rájött, hogy erkölcsi kirohanásai ellene fordulnak, szemérme pedig mindenki szeme láttára cserbenhagyja, azt gyanította, hogy e bűnök csak az ő képzeletében élnek. Azt hitte, megszállott lett, s legjogosabb vágyai a szorongás verítékével borították el. Szerette volna meggyónni e lelki tusákat, megrostálni őket a gyóntatószék homályában, de politikai hitvallása miatt gyakorlatilag tilos volt beülnie a kerület bármelyik gyóntatószékébe. A környék minden falujában ismerték, ahol Valtier társaságában látták, akinek jelöltségét támogatta. Sehol sem mert volna megkockáztatni egy négyszemközti beszélgetést valamelyik pappal, aki ellen célzatos szóbeszédeket és aljas rágalmakat eresztett meg. Amikor bricskájával végighajtatott a vidéken, vagy átment a saint-margeloni székesegyház előtti téren, ácsingózva kémlelte a templomajtót, amely – úgy tetszett neki – valamilyen kéjes feledés örvényére nyílik. Kétségbeesetten keresett ürügyet az utazásra, és egy-két napon át többször is elutazott valami távoli faluba. Mint azok a feslett jegyzők, akik vonatra ülnek, hogy titokban ki-kiruccanjanak valami kétes, idegen helyre, az állatorvos száz kilométert is megtett, hogy beléphessen egy gyóntatószékbe. De ezek az utazások egyáltalán nem hozták meg a várt megnyugtatást, a pap csak fél füllel hallgatta ezt a bűnözőt, aki csak jó szándékaival tudta vádolni önmagát. „Gyermekem – mondta a pap –, az ön bűnei igazán nem súlyosak… Csak őrizze meg makulátlanul hitét, s mindig boldog lesz az egyház kebelén…”
—-Az állatorvos még levertebb, még szerencsétlenebb volt, amikor kilépett a gyóntatószékből. Nem találta helyét az egyházban, bűnei nem szerepeltek sem a halálos, sem a bocsánatos bűnök listáján, még csak gondolatban sem követte el őket. E csenevész, élettelen bűnök csak buja képzelgéseinek mintájára formált agyrémek voltak. A reggeli áldozás után, amint a városban kószálva a vonat indulását várta, odáig merészkedett, hogy irigyelni kezdte a garniszállókból kijövő lumpokat és azt az egész szennyes világot, amelyet kínosan képzelt el, a jóllakott lebujtulajokat, a betörőket és bakasárikat. Ezeknek legalább súlyos bűneik lehetnek, amelyek sokat nyomnak a papi latban. Ha legalább egyetlenegy ilyen bűnre szert tehetne, nyugtalansága kiadós, kézzelfogható lelkifurdalássá változna, s helyreállna kapcsolata Istennel. Már-már bebeszélte magának, hogy a megtisztulás ezekben a félreeső utcákban található, ahol a ringyók és kerítőnők nyomós ígéretekkel szólítják le a járókelőket. Minden vágy nélkül tért be egy ilyen utcába, torka kiszáradt a szégyentől, s aztán sietve továbbment, körül sem nézett, menekülését csak sürgette a nők hívó szava. Megértette, hogy túlságosan becsületes, hogy valaha is meg merje kockáztatni, s végül is lemondott utazásairól. Különben is úgy gondolta, sokba kerül.
—-Azért a claquebue-i plébános megneszelte az állatorvos ájtatosságát. Rájött Ferdinand rettegésére, tajtékzó aggályainak bűzére, az érzékek rejtélyétől való iszonyodására, és arra gondolt, hogy egy ilyen ember képes puszta jelenlétével megszilárdítani a parókiát. Szerette volna, ha a faluban lakik, még ha radikális, még ha egyházellenes is. Olykor afféle álmokban ringatta magát (és ilyenkor összefutott a nyál a szájában), hogy Ferdinand Haudouin, az egyházközség tagja, gyónni jön; ami őt illeti, ő bizony nem kíméletes és szórakozott válaszokat adna neki, mint azok a városi papok, akik nem jogi doktorai a léleknek. Már hallotta is a saját szavát, amint azt huhogja a szerencsétlennek: „De hát ez borzasztó…” , hogy a templom legsötétebb árnyai is betörjenek a gyóntatószékbe. És lelki szemeivel látta, amint a rémült bűnös, kínos félelmében görnyedten, végigmegy a falun, és elveti a falusiak közt a test szent megvetésének magját, ami az első lépés a paradicsomba vezető úton. Az ilyen lelkeken, mint az állatorvosé, az ember biztos apostoli haszonnal munkálkodhat, méghozzá minden erőfeszítés nélkül. Ő egészen más, mint azok a korcs fehérnépek, akik egyszer egy héten, estebéd előtt idejönnek: „Atyám, megcsaltam az uramat Léon Corenpot-val”, és aztán nyugodtan távoznak, miután megkapták a penitenciát, egy ave, egy pater és egy confiteor képében. Az igazi jó katolikus Ferdinand…
—-Az állatorvosnak sejtelme sem volt a falu plébánosának iránta táplált csodálatáról. Egyre inkább úgy érezte, hogy hatalmukba kerítik a démonok. Hogy teljesen plátói paráznaságát megváltsa, szüzességre törekedett. Különben, ha házastársi kötelességét teljesítette, a félelem megbénította, vagy ha úgy adódott, élvezete olyan gyötrő lelkifurdalással töltötte el, hogy nem tudott elaludni. Gyanakvó lévén, rettegett mindentől, ami ürügyet szolgáltathatott buja képzeletének, s hóbortosan üldözni és kémlelni kezdte saját családját. A fiúkat szigorú felügyelet alá rendelte, különösen Antoine-t, akinek lustálkodása mögött romlottságot gyanított. „A henyélés minden romlottság szülőanyja” – mondogatta az állatorvos, és komolyan is gondolta. Frédéric szorgalmas tanuló volt, így aztán viszonylagos bizalmat élvezett. Volt azonban egy nagy drámai jelenet, amikor az apja a tankönyvei közt egy nemi felvilágosítási kézikönyvre bukkant. Ezt a traktátust is kék papírba kötötték, semmiben sem különbözött Frédéric többi könyvétől, de az állatorvosnak kiváló szimata volt a botrány megorrontásához. Találomra kinyitotta, és éppen egy heremetszetet talált benne, tizennégyszeres nagyításban. Dühtől fuldokolva rontott be az ebédlőbe, ahol a család már egybegyűlt a vacsorához, és a bűnös orra alá dugta a herét.
—-– Térdre, gazember! Haszontalan fiú, aki még a szüleit sem tiszteli!…
—-A feleségének, aki rémülten kérdezősködött, odakiáltotta:
—-– Mindent tud! Ennél többet nem mondhatok… Jaj, a nyomorult! Térden állva kérsz tőlem bocsánatot! És amíg nagykorú nem leszel, nincs édesség!
—-A patália után még hosszú ideig nem tudott a fia szemébe nézni úgy, hogy el ne pirult volna a haja tövéig. Bizalmatlanságából kijutott a lányának is; valami kétes mozdulata miatt, amit az állatorvos megérteni vélt, Lucienne-t azzal büntette, hogy egy fél évig hátrakötött kézzel kellett hálnia.
—-Állatorvosi tevékenységét nem kezdték ki hóbortos aggályai, sőt, ellenkezőleg. A munka lázba hozta, állandóan úton volt, ellő tehenek és lépfenés disznók közt futkosva; azt akarta, hogy fiai osztályelsők legyenek, és hogy Lucienne a jól nevelt lányok mintaképe legyen. Minthogy az egyház nem tudta kiűzni belőle az ördögöt, és nem volt megfelelő mérlege sem, ahol bűnkísérteteit mérlegelhette volna, és minthogy ki volt rekesztve a közösségből, vagy nem vettek róla tudomást, vagy reformátusnak tekintették, az állatorvos azt akarta, hogy családja, munkájával és jó magaviseletével, megadja neki a családfőnek járó tiszteletet. Az égig akarta növelni házát, mint valami Bábel-tornyot.
—-– Antoine, vedd ki a zsebed a kezedből, és mondd fel nekem a két oldal nyelvtanodat… Na rajta, mit állsz ott, mint egy faszent? (És rögtön el is pirult vigyázatlan szavai miatt, ugyanis a faszent, néhány betűkülönbséggel, bizonyos szóhasználatban, az „állni” igével kapcsolatba hozva…) Mire gondolsz? Most mondd meg, mi jutott eszedbe! Semmi olyasmit nem mondtam, amitől ilyen képet kellene vágnod! Pimasz kölyök, szégyellhetnéd magad…
—-Télen Ferdinand családja csak nagy ritkán rándult ki a faluba, és a vasárnapokat otthon töltötte. Én részt vettem ezeken a komor vasárnap délutánokon. Hélène és a lánya kézimunkázott, Antoine meg Frédéric tanult, vagy úgy tett, mintha tanulna, szívüket összeszorította a közös szorongás, amely a tantermekre borul, mert az állatorvos is ott volt; számadásait és levelezését rendezte, és időnként rájuk emelte félelmetes és fenyegető tekintetét; bizonyára meggyőződött róla, hogy Hélène és a gyerekei nem használták ki, hogy úgy belemélyedt becsületes munkájába, és nem kaparásznak illetlen helyeken, és nem nézegetnek parázna képeslapokat; aztán lehajtotta fejét, zavarba hozta felfedezése, hogy a kulcslyuk meg a zongorán a gyertya vészesen hasonlít valamire. Ötük közül bizonyára ő volt a legszerencsétlenebb, de az én szenvedéseimhez nincs fogható, amikor rám tekintett. Úgy éreztem, hogy elhal az a mozgalmas és mozdulatlan világ, amelyet Murdoire ecsetje zöld szőrzetem alatt életre keltett. Most, negyven év múltán is, elejtem a pennát, ha csak rágondolok.
Bajomi Lázár Endre fordítása
–
[Részlet A zöld kanca c. regényből.]
–
–
