I
1819 kora tavaszán kétlovas hintó érkezett egy Duna-parti söröző bejáratához. A kocsis leugrott a bakról, kitárta a kocsiajtót és leengedte a hágcsót. A hintóból cilinderes fiatal férfi szállt ki. Karját nyújtotta törékeny útitársnőjének, aki szibériai nyusztprém bundát viselt, karján kacsatojás színű táska himbálózott.
—–– Hol vagyunk, Franz? – kérdezte.
—–– A Duna két ága között. Leopoldstadt egyike Bécs harmincnégy külvárosának. Arról híres, hogy lakói nem tudnak betelni borral meg muzsikával, akár a homok vízzel. „A jó pásztorhoz” söröző kedvéért hoztam ide. Silány kocsma, de ha városunk igazi arcát akarja megismerni, keresve sem talál jobbat.
—–– Olyan sötét van, hogy alig látok valamit ebből az „arcból” – nyafogta az előkelő dáma.
—–– Talán csak nem fél? – kérdezte a férfi, és belekarolt.
—–– Valahogy olyan nyomasztó itt minden.
—–– Nemsokára el sem hiszi, hogy nyomasztónak találta a környéket.
—–– Ki az, hé? – harsant fel a sötétből a kocsmáros hangja, akit a macskaköveken végigdübörgő kocsi robaja csalt a kapuba.
—–– Jó barátok, kedves Golder.
—–A kocsmáros nyomban felismerte Franz Grillparzer úrnak, Bécs koszorús költőjének a hangját. „Szakramentum!” – dörmögte magában, s az érkezők felé indult. Néhány lépés után meggondolta magát, sarkon fordult és a házba sietett, ahonnan pislákoló lámpással tért vissza.
—–„A jó pásztorhoz” címzett sörözőre vadgesztenyefák borultak. Rügyező ágaikról nesztelenül szitált a nedvesség. A folyóról felszálló ködben a bejárati lámpa fénye alig hatolt el a lépcsőig. De a szélesre tárt kapuban vidám nevetés és dallamfoszlány fogadta a vendégeket, s a költő útitársnőjének szorongása lassanként felengedett.
—–– Milyen szép zene! – mondta meglepetten.
—–– Elfelejti, kedves, hogy Bécsben több a dal, mint méz a kaptárban? – mosolygott Grillparzer.
—–– A kis terem rendelkezésére áll, nagyságos uram – szólalt meg a kocsmáros. – Begyújtok a kandallóba, és egykettőre meleg lesz.
—–– Szó sem lehet a kis teremről – rázta meg fejét a költő. – Mi a vendégeire vagyunk kíváncsiak, Golder.
—–– Az én vendégeim faragatlan fickók, nagyságos uram, nem tesznek lakatot a szájukra – szabadkozott a fogadós. – Illetlen beszédjük és nótáik nem nagysádtok füleinek valók.
—–– Hiszen épp ezeket szeretnénk hallani – nevetett a költő.
—–Bettina Brentano első ízben merészkedett el, Grillparzer kalauzolásával, egy bécsi külvárosba. A színházakat, tánctermeket és a város jobb éttermeit, vendéglőit már ismerte, de a perifériákon még nem járt. Szorosabbra vonta magán a bundát, nem mintha fázott volna, bár elég hűvös idő volt, hanem mert halott egyet s mást a gyakori csetepatékról, s így képtelenebbnél képtelenebb gondolatok cikáztak át a fején.
—–A kocsmáros szűk lépcsőn vezette fel vendégeit, áthaladtak egy alig megvilágított folyóson, majd egy másik, vaksötét folyosó következett, végül az ivóba értek.
—–Hárfakísérettel lágy tenorhangon énekelt valaki odabent. A vak Poldi volt, a kültelkek népszerű művésze. Egy asztalon ült hangszerével, s a vendégek kedvtelve hallgatták. Az imbolygó gyertyafényben tekintetük régmúlt időkön merengett.
—–A fogadósné piros babos ruhájában – anyaga Tunisz török szövödéjéből jutott Bécsbe – hajlongva közeledett a zsúfolt asztalok között, majd cuppanósan kezet csókolt a költőnek. Török szokás volt ez a kézcsók, akárcsak a véget nem érő hajlongás, az ottomán ostrom idejéből való.
—–– Lám-lám, nem felejtette el Barbara sörét, ropogós báránysültjét, Franz úr – finomkodott a fogadósné művelt polgárasszony módjára, akihez becses vendég érkezik látogatóba.
—–– A zenészeit sem felejtettem el, kedves Golderné – mosolygott a vendég, miközben alig tudta visszafojtani tüsszentését. Gyermekkorától betegesen érzékeny volt mindenféle szagra. – A maga Poldiját élmény hallgatni. Mindig meglepetéssel szolgál.
—–– Másfajta meglepetésben is része lesz ma este, Franz úr – súgta Golderné. Fürkésző tekintete a költő nyakkendőjéről a vendéghölgy nyakára siklott, a finoman csiszolt, csillogó kövekkel kirakott lila nyakékre. Bettina fűzöld ruhája lyoni selyemből készült, és minduntalan változtatta a színét, attól függően, hogy milyen szögből nézték. Hol kék színben játszott, hol aranylóan derengett, hogy aztán ismét eredeti színében ragyogjon. Derekát széles, csokorra kötött öv szorította még karcsúbbá, fején fecskefészeknyi, piros, sárga és lila virágokkal díszített kalap trónolt.
—–A kocsmárosné megbámulta ezt a nagy eleganciát, majd elnyomta sóhaját. Közben férje integetéseiből megértette, hogy a vendégek az ivóban óhajtanak maradni. Erre a szeparéba sietett, kis asztalt hozott onnan ki, lapját jó fényesre törölte a kötényével, és a nagy cserépkályha mellé állította, a falióra alá. Az óra számlapján Bécs török ostromát ábrázoló jelenet volt látható, közepén Sobieski tekintélyes alakjával.
—–– Nos, hogy tetszik A jó pásztor? – fordult társnőjéhez Grillparzer, és elefántcsont fogantyús sétabotját a falnak támasztotta.
—–– A „pásztor” nyája érdekesnek ígérkezik – kuncogott Bettina, miközben az asztalra készített mandulából és mogyoróból csipegetett.
II
A söröző és a vendéglő két közepes helyiségből állt, kétszárnyú ajtó kötötte össze őket. Az ajtó fölött néhány császár, főherceg és herceg képmása függött. A falak mentén apró hordók, agyagcsészék és talpas kristálypoharak sorakoztak kis polcokon, a kályha szélén pedig fedeles ónkupák, dróthálós palackok és festett kannák. Az ablakpárkányon halmokban a csonkig égett gyertyamaradványok.
—–Bár az asztalokon gyertyák égtek, a termet sejtelmes, a vendéget ábrándozásra csábító félhomály ülte meg. Székeiket Poldi asztala mellé húzták, és átadták magukat a zene varázsának. A hangszerből hegyi patakok csobogása, víztörő gátak tompa moraja, harangok zúgása és a kerteken átsuhanó szellő hangja szállt feléjük. A Rubezahl meséiből, Reunenthal lassú táncaiból, Walther von der Vogelweide verseiből fogant dal utat tört a hallgatók szívéhez.
—–Franz Strauss, a söröző első tulajdonosa ugyancsak nagyra becsülte a tehetséges vándormuzsikusokat. Éjféltájt nemegyszer versenyre is kelt velük. Merészen szárnyaló hangja ilyenkor betöltötte az egész vendéglőt. Bár nem játszott egyetlen hangszeren sem, önfeledten szerette a zenét.
—–Vidám ember volt, kedvelte a tréfákat, pajzán anekdotákat. Zöld szeme fölött sűrű szemöldök ívelt, ajka körül huncut, sejtelmes mosoly bujkált. Feleségével együtt szorgalmasan dolgozott, így sikerült összekuporgatnia a Flossgasséban a Duna partján álló sörözőt. Fogadója híres volt barna söréről, sült kolbászáról és almás réteséről. A többi kocsmáros azt tett a vendég elé az asztalra, amit az kért, Strauss csak olyan kitűnően elkészített ételeket szolgált fel, amelyeket maga is szeretett. Jobbára gabonakereskedőkből, hírhedt lókupecekből, lipcsei fuvarosokból és rakodómunkásokból verbuválódott vendégeit vidám, találó megjegyzésekkel, kurjongatásokkal és nótázással szórakoztatta. De mivel rengeteg dolga volt, és apró-cseprő bosszúságok mérgezték az életét, számot sem adott magának arról, milyen szép hangja van. A legnagyobb keserűséget az árvíz okozta, mert a Duna zavaros hullámai, évenként legalább egyszer, kiáradtak. A nekivadult folyó ilyenkor elrabolta az emberek állatait, majorságát, és elvitte a házak mellé akkurátusan felrakott tűzifát is. Talán még nehezebb lett volna élete, ha feleségével, Barbara Tollmannal nem dolgoznak látástól vakulásig. Még a vasárnap délutáni sétákról is lemondott, amikor 1804. március 14-én megszületett fia, aki a leopoldstadti karmelita kolostor sekrestyéjében a Johann Baptist nevet kapta.
—–Senki, még első fiúk jövőjéről a legmerészebb álmokat szövő szülők sem gondolták volna, hogy évek múltán ő fogja világhírűvé tenni a bécsi keringőt, és olyan babérokat arat, mint kevesen a modern idők művészei közül.
—–A kis Johann roppant nyugtalan gyerek volt, állandóan ölbe kívánkozott, és valósággal rajongott a szülei sörözőjében felcsendülő dalokért.
—–Amikor felcseperedett, naphosszat színét sem látták otthon. Anyja és nevelőapja néha megpróbálta könnyebb munkára fogni a fogadó körül, de ezek a kísérletek mindig kudarccal végződtek. A gyerek tett-vett egy darabig, aztán nyomtalanul eltűnt. Rendszerint a vándorkereskedők nyomába szegődött, akik hajnalhasadástól napestig rótták a negyed utcáit egy hegedűs társaságában. Mialatt a vigéc egy kerítés tövében vagy az útkereszteződésben kínálgatta portékáit, a muzsikus rázendített egy nótára. A zene hangjára nyomban odacsődültek a vevők, a kereskedő pedig az ingyen reklámért édességgel vagy asszonyoknak való színes szalaggal, jobb vásár esetén egy-egy fényes tallérral jutalmazta a zenészt.
—–A kisfiú tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel bámulta a zenész húrokon szaladó ujjait, és nemigen törődött a kereskedő körül tolongó vásárlókkal. Pedig azoktól is lett volna mit tanulnia; fura szokásaik és még különösebb tájszólásuk volt a negyed lakóinak. A muzsikát azonban mindennél vonzóbbnak találta, megtanulta a vándorzenészek dalait, az apró-cseprő történetekről, az egyszerű emberek érzelmeiről szóló énekeket. Titkon arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő is ezekhez az ágrólszakadt művészekhez fog tartozni. Nagyon megszerette meleg tekintetüket, bátortalan mosolyukat, előzékeny viselkedésüket, csodálta, ahogy be tudták fészkelni magukat a kocsmák legrejtettebb zugaiba. Az emberek a szüntelen kárpálásban, az összekoccanó poharak zajában is rájuk találtak, mert a kopott, repedezett, megfoltozott hangszerekből felröppenő dallam mint láthatatlan zsineg fonódott köréjük, és valamennyiüket a zene bűvöletébe vonzotta. A kocsmában ülők észre sem vették, mikor kezd halkulni locsogásuk, s mikor öleli magához őket a csend.
—–Valóságos csodaszámba ment, ahogy ezek a duhaj, hangoskodó, fékevesztett mulatozók, akikben csak úgy forrt a bor vagy a sör, a muzsikát hallgatták, s csak néha-néha bólogattak szomorkás kedvességgel.
—–Johann esténként is találkozott a zenészekkel, amikor hazaérkezett csavargásából. S miközben hallgatta őket, különös hálát érzett irántuk, bár háláját sohasem tudta volna szavakban kifejezni. De érezte, hogy mindazért, amit tőlük kapott, köszönet jár. Mostohaapjától félt, noha félelme teljesen alaptalan volt; igyekezett nem kerülni a szeme elé. Az édesapja, Franz Strauss a Dunába fulladt, amikor a gyermek még nem volt kétéves. Édesanyja, a nem kimondottan vonzó külsejű, de erélyes és jódolgú asszony, akiről a vendégek azt tartották, hogy „bölcsőjét az ördögök ringatták”, annyira el volt foglalva napi teendőivel, hogy nem maradt ideje csúnyaságával törődni. Mindezek ellenére másodszor is férjhez ment, Golderhez, aki szintén özvegyember volt, némi félretett pénzecskével.
—–Az új kocsmáros korát nehezen lehetett megállapítani; ötven körül járt, de hatvanat mutatott az alacsony növésű, törékeny alkatú, enyhén hajlott hátú emberke. Ovális, mélyen barázdált arcának huncut kék szemei azonban mindig felderítették a vendégeket, akárcsak vörös sipkája, ami le nem esett a fejéről. Felesége ezért szüntelenül pörölt vele, de ez kevésbé bántotta, mint a vendégek olykori durva piszkálódása:
—–– Vedd le a fejedről azt a gyapjútömlőt, te Golder!
—–– Nehogy elpárologjon az agyad, kocsmáros!
—–– Mintha saját feleségednek az apja volnál, bátyám!
—–A kocsmáros néha megadással fogadta a feléje lőtt nyilakat. Jó kereskedő volt – szakértelemmel választotta ki a legolcsóbb söröket és szedte rá a legravaszabb vendégeket is –, tudta, mi a kötelessége. Elvörösödött, de még mielőtt szóra nyílt volna a szája, meggondolta magát. Izzadt arcán megbékélő mosollyal dolga után nézett. Nem vitatkozott vendégeivel, akikből hasznot húzott. Ráadásul az idők is megváltoztak, nagy lett a drágaság, s ő nem engedhette meg magának, miként elődje, hogy csak jó minőségű ételeket és italokat szolgáljon fel. Sikerült viszont meggyőznie törzsvendégeit, hogy sehol máshol finomabb sört nem ihatnak. Hajnal előtt kelt és azonnal munkához látott, behordta a fuvarosok szállította ládákat és kosarakat, a cseléddel kitakarította a vendéglőt, felseperte az udvart, és amikor Johann, a nővére, Ernestina, meg az anyjuk felkeltek, a konyhában már minden készen várta őket: a frissen főtt tej, a megdarált kávé, a vaj meg a tejföl és az átellenben lévő péktől hozott meleg kenyér.
—–Golder úgy szerette Johannt, mintha saját gyermeke lett volna. Látta, milyen kíváncsian figyeli a kisfiú a muzsikusokat, hogyan próbálja, kis botot szorítva álla alá, utánozni őket, és egy alkalommal olcsó, háromnegyedes hegedűvel állított haza.
—–– Használd egészséggel! – mondta, miközben átnyújtotta a berchtesgadeni játékműhelyben készített kis hangszert.
—–– Jó órában legyen mondva! – harsogták a zenészek, s közben babonából alulról felfelé „lekopogták” az asztalon.
Fehérvári László fordítása
–
–
[Részlet A bécsi keringő meséje c. életrajzi regényből.]
–
–
