Néhány évvel később Genovában katonáskodtam, ott találkoztam egy lánnyal, aki Silviára hasonlított. Barna volt, mint ő, kicsivel kövérebb és ravaszkás, annyi idős lehetett, mint Irene és Silvia volt, amikor a Morába kerültem. Az ezredes csicskása voltam, akinek egy kis villája volt a tengerparton, és rám bízta, hogy gondozzam a kertjét. Söpörtem a kertet, begyújtottam a kályhákba, fürdővizet melegítettem, a konyhában forgolódtam. Teresa volt a szobalány, és kigúnyolt, hogy milyen szavakat használok. Éppen ezért voltam csicskás: ne legyenek mindig körülöttem az őrmesterek, akik belém kötnek, mihelyt megszólalok. Szembenéztem Teresával – mindig is így csináltam –, nem feleltem, csak néztem. De megfigyeltem, mit mondanak az emberek, keveset beszéltem, és mindennap tanultam valamit.
—–Teresa kinevetett, és megkérdezte, nincs-e egy lány, aki kimosná az ingemet. – Genovában nincs – feleltem.
—–Ekkor az iránt érdeklődött: ha szabadságra hazamegyek a faluba, viszek-e valami ajándékot.
—–– Nem megyek haza a faluba – mondtam. – Itt akarok maradni Genovában.
—–– És a lány?
—–– Nem számít – mondtam –, Genovában is vannak lányok.
—–Elnevette magát, és megkérdezte, hogy például ki. Erre én is elnevettem magam, és azt mondtam neki, hogy ki tudja.
—–Amikor az én nőm lett, és éjszakánként felmentem hozzá az odújába, hogy szeretkezzünk, megkérdezte, mihez akarok kezdeni Genovában mesterség nélkül, és miért nem akarok hazamenni. Félig nevetve mondta, félig komolyan. „Mert itt vagy te” – mondhattam volna, de fölösleges volt, már az ágyban feküdtünk összeölelkezve. Vagy azt is mondhattam volna, hogy Genova sem elég, Genovában Nuto is megfordult, ide mindenki eljön, unom már Genovát, messzébb akarok menni – de ha ezt mondom neki, megdühödik, ellöki a kezemet, és szidni kezd, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek. – A többiek mégis szívesen időznek el Genovában – magyaráztam már neki –, szándékosan jönnek ide. Nekem van mesterségem, de senkinek nem kell Genovában. Olyan helyre kell mennem, ahol hasznát látom a mesterségemnek. De messze legyen, olyan helyen, ahol még egyetlen falumbeli sem járt.
—–Teresa tudta, hogy zabigyerek vagyok, és mindig kérdezgette, miért nem nyomozok, hát nem akarom legalább az anyámat megismerni? – Persze – mondta –, már csak ilyen a véred. Cigányok gyereke vagy, göndör a szőröd.
—–(Emilia, aki Angolnának nevezett el, mindig azt mondta, hogy egy komédiás és valami felsőlangai kecske gyereke lehetek. Én nevettem, és azt mondtam, hogy pap fia vagyok. És Nuto már akkor megkérdezte: – Miért beszélsz így? – Mert munkakerülő – mondta Emilia. Mire Nuto kiabálni kezdett, hogy senki nem születik munkakerülőnek, sem rossznak, sem bűnözőnek, mindenki egyformának születik, és csak a többiek rontják meg az ember vérét, azok, akik rosszul bánnak vele. – Gondolj Ganolára – vágtam vissza –, esztelen, és ostobának született. – Esztelen nem annyi, mint rossz – felelte Nuto –, a tökfejek veszik el a józan eszét, akik utánakiabálnak.)
—–Nekem ilyesmi csak akkor jutott eszembe, amikor nőt öleltem. Néhány évvel később – már Amerikában – vettem észre, hogy számomra ez a népség mind fattyú. Fresnóban éltem, sok nőt vittem az ágyamba, az egyikkel majdnem hogy férj-feleség voltunk, és soha nem tudtam meg, hol van az apjuk, anyjuk, a szülőföldjük. Magányosan éltek, ki a konzervgyárban, ki az irodában – Rosanne tanítónő volt, ki tudja, honnan jött, valamelyik búzatermő államból, ajánlólevelet hozott az egyik filmújsághoz, és soha nem akarta elmesélni, hogyan élt a partvidéken. Csak annyit mondott, hogy nehéz idők voltak – a hell of a time1. Ettől beszélt kissé rekedten, fejhangon. Igaz, hogy – főleg a dombvidéken – egymás hegyén-hátán éltek a családok az új házakban, a birtokokon, és a gyümölcsfeldolgozó üzemek előtt nyári estéken ricsajoztak, szőlő- és fügeillat úszott a levegőben, fiúk és lányok bandában szaladgáltak a sikátorokban és a fasorokban, de hát azok örmények, mexikóiak, olaszok voltak, mindig mintha abban a pillanatban érkeztek volna, ugyanúgy művelték a földet, ahogy a városokban az utcaseprők piszkítják a járdát, és a városban háltak, szórakoztak. Soha senkinek eszébe nem jutott bármelyiktől is megkérdezni, honnan jött, ki fia-borja. És falusi lányok nem voltak. Még a felső völgyiek sem tudták, mi az a kecske, mi a folyópart. Autón, biciklin, vonaton száguldoztak ugyanúgy dolgozni, mint az irodistalányok. A városban mindent rajban csináltak, még a szőlőünnep allegorikus szekereit is.
—–Azokban a hónapokban, amikor Rosanne volt a nőm, megértettem, hogy ő is fattyú, hogy minden vonzereje az ágyban kinyújtott lába, hogy az öregek a gabona államában élhetnek, vagy ki tudja, hol, de neki csak egy számított – szánjam rá magam, és menjek vissza vele a partvidékre, nyissak egy olasz lokált szőlőlugassal – a fancy place, you know2 –, és ott ragadjuk meg az alkalmat, hogy valaki meglássa és lefényképezze, a képet aztán kinyomtassák valami színes újságban – only gimme a break, baby3. Meztelenül is hajlandó lefényképeztetni magát, még a tűzoltólétrán szétvetett lábbal is, csak hogy megismerjék. Nem tudom, hogyan vette a fejébe, hogy én segíteni tudok neki; amikor megkérdeztem, miért fekszik le velem, nevetve azt mondta, hogy hát végül is férfi vagyok (Put it the other way round, you come with me because I`m a girl4). És nem volt ostoba, tudta, mit akar – csak éppen lehetetlen dolgokat akart. Egy korty töményt sem ivott (your looks, you know, are your only free advertising agent5), és ő volt az, aki a törvény eltörlése után azt tanácsolta, készítsek prohibition-time gint, az illegális időkből való töményt, azoknak, akiknek még ízlik – és sokan akadtak ilyenek.
—–Szőke volt, magas termetű, mindig a ráncait simítgatta, és a haját bodorította. Sajátos járással jött ki az iskola kapuján, és aki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy derék iskoláslány. Nem tudom, mit tanított; a gyerekek úgy köszöntötték, hogy a levegőbe hajították a sapkájukat, és fütyültek. Első időkben, amikor beszélgettünk, eldugtam a kezemet, és lehalkítottam a hangomat. Rögtön megkérdezte, miért nem veszem fel az állampolgárságot. – Mert nem vagyok amerikai – morogtam –, because I`m a wop6 – ő meg nevetve azt mondta, hogy a dollár és az ész teszi az amerikait. Which of them do you lack? Neked a kettő közül melyik nincs meg?
—–Gyakran eltűnődtem, mi fajta gyerekek születhettek volna mikettőnkből, az ő sima és kemény csípőjéből, tejjel és narancslével táplált szőke hasából, meg belőlem, sűrű véremből. Mindketten, ki tudja, honnan jöttünk, és ez volt az egyetlen mód arra, hogy megtudjuk, kik vagyunk, valójában mi van a vérünkben. Szép lenne, gondoltam, ha a fiam apámra, nagyapámra hasonlítana, így aztán végül magam előtt látnám, ki vagyok. Rosanne szült is volna nekem egy fiút, ha rászánom magam, és elmegyek vele a partvidékre. De én megmakacsoltam magam, nem akartam – ilyen anyától és tőlem megint csak fattyú született volna: egy amerikai kölyök. Már akkor tudtam, hogy haza fogok jönni.
—–Rosanne, amíg velem volt, nem jutott semmire. Nyáron, vasárnaponként, néha lementünk kocsival a partra, és fürödtünk; szandálban, színes sállal a nyaka körül sétált a strandon, a medencében sortban ülve szívta az üdítőitalt, úgy nyújtózott ki a nyugágyon, mintha az ágyamban feküdne. Nevettem, pontosan nem is tudom, kin. Mégis tetszett a nő, úgy tetszett, mint néha reggel a levegő íze, mintha az utcán az olaszok standjain tapogatnám a friss gyümölcsöt.
—–Aztán egyik este szólt, hogy hazamegy a családjához. Elámultam, mert erre soha nem hittem volna képesnek. Éppen meg akartam kérdezni, mennyi időre megy, de lesütött szemmel nézte a térdét – mellettem ült a kocsiban –, s közölte, hogy ne mondjak semmit, minden el van döntve, végleg hazamegy az övéihez. Megkérdeztem, mikor indul. – Akár holnap is. Any time.7
—–Miközben visszavittem a penzióba, mondtam neki, hogy ha akarja, rendezzük a dolgokat, és házasodjunk össze. Alig mosolyogva hagyta, hadd beszéljek, a térdét nézte, összeráncolta a homlokát.
—–– Én is gondoltam erre – mondta azon a rekedt hangján. – De nem segít. I`ve lost my battle.8
—–Valójában nem ment haza, megint visszatért a partvidékre. De soha nem jelent meg a színes magazinokban. Hónapokkal később küldött egy levelezőlapot Santa Monicából, pénzt kért. Küldtem neki, és nem válaszolt. Azóta nem tudok róla.
Lontay László fordítása
[Részlet a regényből.]
–
–
1 Pokoli idő.
2 Egy divatos helyet, tudod.
3 Csak adj nekem egy lehetőséget, bébi.
4 Inkább fordítva, te gyere velem, mert én vagyok a lány.
5 A külsőd, tudod, az egyetlen igazi hírverésed.
6 Mert digó vagyok.
7 Akármikor.
8 Elvesztettem a csatát.
–
–
