Forbrydelsen – The Killing: úgy emlékszem, annyit mondtak, hogy izgalmas, cseles, vagy valami ilyesmit. Unatkoztam, nem volt pénzem kimenni a házból, úgyhogy letöltöttem, megnéztem két részt, aztán fél évig ott ült a „Film” mappában, mert van hely ezen a laptopon, nem úgy, mint a régin, hogy folyton törölgetnem kelljen, ami nem érdekel éppen. A következő filmzabáló „korszakomban” (mert vannak ilyen korszakaim, amikor heteken át alig csinálok egyebet, csak filmeket nézek, ízléstelen gyors-egymásutánban, telhetetlenül és igazi élvezet nélkül [bezzeg! ahelyett, hogy hozzájáruljon a társadalomhoz és teszkós egyenruhát öltsön]), elővettem újra, s néhány nap alatt, alacsony költségvetésű horrorokkal hígítva, az első évad húsz óráját mind magamba tömtem. Nem kattantam volna rá, ha nem képzelek egy halvány twinpeaks-párhuzamot bele. De rákattantam, minden tünet előjött rendesen, kocsmákban dicsértem fennhangon a második sör után, úgyhogy a második és harmadik évadhoz már nem is kellett képzelegjek semmit, a napi rutin természetességével indítottam minden este a vacsora mellé és után. És? Hogy tetszett végül? – jönne a kérdés, hát, mondanám, habozva egy másodpercnyit, de határozott hangon, jó volt. Mert végül jó. Sőt, jó az eleje is, jó az egész, úgy, ahogy van, csak nem az a csillagszórós, golyószórós, tűzijátékos-jó, mint Hollywoodnak a frappánsai, és nem olyan feltűnően egyedi, mint a Cannes-i díjazottak sora. És amikor olyan tempóban, annyi mindent nézel, akkor előfordul, hogy hiába cseles valóban, hiába olyan finoman más, hogy az valódi ínyencséggé teszi, mert te csak a kirívót, csak a tűzijátékot látod meg. Vagyis én, mert nem biztos, hogy van ez olyan általános, hogy a személytelen második személy indokolttá váljon. Remélem, egyébként, hogy nem.
Aztán, hogy mitől jó és „finoman más”: elsősorban éppen a túlzás-mentessége miatt. A nagy hajsza közepette van egy olyan esztétikai mérsékeltsége, amitől szép lesz a kép, jó lesz a hang, és Ákos fiú elégedett, méghozzá úgy, hogy a gyilkos kilétét latolgató, szűk fókuszú tudata még fenn sem akad ezen. Elég kellemes tulajdonság, és ritkaságszámba megy. Lélektani ábrázolás tízből tízes. Minden szereplőnél. Nem éreztem, hogy bármi elvarratlan marad. Egy évad, egyébként, egy ügy, és a következőre a szereplők is nagyrészt mások, de a három évad, együtt, a főszereplőnek elég részletes és konzekvens lelki portréjává épül, ami (ennyit talán spoilerezhetek) a végén egyetlen nagy momentumban kulminál, és nem tudom, hogy folytatnák-e, de ennél jobb véget én nem is tudnék kitalálni neki.
Hogy izgalmas, az biztos. Félreértés ne essen, a vacsora mellé csak azoknak tudom ajánlani, akik nem kell a tányérra nézzenek közben (már csak a felirat miatt is). A feszültség nem hagy az egyes részek között alább, és vidám, felemelő pillanat sincsen sok, azt hiszem, megszámolhatom az ujjaimon őket. Nem tudom, van-e olyan kategória, hogy „északi sötét realizmus”, de akár van, akár nincs, itt képviseltetik rendesen, s a szimpátiámat is ezzel sikerült elnyernie végül. Ha az egésznek a hangulatát kellene röviden összefoglalnom, körülbelül ezt mondhatnám róla: a politika mocskos, az üzlet, a pénz mocskos, az emberi lélek elég sokszor mocskos, és az igazság nem váltja meg, igazából, egyiküket sem a szarból. A gyász néha elviselhetetlen, a kitartás, a bizalom mindig törékenyek, és a remény gyakran csak nehezebbé tesz mindent. A siker mindig árnyékot vet, s ha a gyengeségeid nem, akkor éppen a hivatásodhoz kényszeresen kötő hűség lesz az, ami előbb-utóbb megkoronázza a veszted.
