Iofón, Szofoklész kisebbik fia nemcsak tragédiákat, hanem dalokat is írt. Csinos és könnyű, szerelmes dalokat. Ezeket egész Athén fiatalsága énekelte, csupán Dirke, a kövér fuvoláslány nem akarta meghallani. Pedig hozzá, sőt róla szóltak az epedő dalok. Az ő csípőjének kerekségét, mellének márványát, hajának bronzvörös ragyogását dicsérték. Egyébként pedig főképp azt panaszolták, hogy Dirke mindenkihez kegyes, egyedül tőle, a költőtől vonja meg ajka csorduló mézét.
—–Iofónnak ugyanis kevés volt a pénze. Modern tragédiái sorra buktak a színházban, ahol Szofoklész kipróbált konzervativizmusa aratott le minden babért. Apa és fiú között ez az egyenetlen verseny meglehetősen rossz viszonyt teremtett. Iofón úton-útfélen ócsárolta a tehetségtelen, fukar öreget, aki féltékeny az ifjúságra, s megakadályozza az újítók érvényesülését. Gyenge darabjaival agyonkeresi magát, míg neki alig juttat hébe-hóba kárpótlásul pár száz drachmát. Holott Iofónnak valóban pénzre lett volna szüksége. Sok pénzre, mert Dirke szemtelenül kapzsi volt. A kövér és okos fuvoláslány tudniillik, mióta észrevette, hogy a gazdag Szofoklész fia eped érte, nem kevesebb, mint kétezer ezüstöt kért egyetlen csókjáért a szegény költőtől.
—–– Disznóság – mondták felháborodva Iofón barátai. De segíteni nem tudtak a dolgon. Hiszen ők maguk is modern költők voltak. Bukott drámaírók, akik jórészt hitelbe ebédeltek. Tartoztak szabójuknak, és potyajeggyel jártak a kocsiversenyekre.
—–Iofón tehát szenvedett.
—–A reménytelen sóvárgás, a meddőn lobogó szenvedély végül annyira elvakította, hogy nem átallotta bepanaszolni ősz atyját a fratriánál. Gyengeelméjűség vádját emelte Szofoklész ellen, s arra kérte a bírákat: helyezzék az öreget az ő gondnokága alá. A per hírére minden becsületes athéni polgár megbotránkozott. Csak Dirke nevetett titkon, diadalmasan. Áldotta az eszét makacs kitartásáért.
—–Mikor Szofoklész megjelent a fratria tagjai előtt, egyetlen szóval sem védekezett. Görcsös botjára támaszkodva csendesen köhécselt, úgy hallgatta az elvetemült vádaskodást, borús, de kemény arccal. S végezetül csupán azt kívánta: engedjék meg, hogy készülő új darabjából néhány részletet bemutathasson. A bírák, rövid tanácskozás után, beleegyeztek a bizonyításnak ebbe a szokatlan módjába, mire Szofoklész felolvasta a Kolonoszi Ödipusz első karénekét. Majd hirtelen rátért Ödipusz Polineikesznek adott, csodálatos válaszára:
Gonosz fiú! Mikor tiéd volt még a trón
s a pálca, mely most Thébában testvéredé,
saját apádat számüzetni volt szived,
miattad lettem bujdosó és hordom e
rongyot, amelyre persze ma már magad is
sírva tekintesz, mert hasonló végzet ért.
De mit használ itt sírás? Így kell élni, míg
élek, tudva, hogy te voltál a gyilkosom.
Mert te döntöttél ebbe a nyomorba, te
taszítottál ki, te okoztad, hogy ma így
koldulom össze bolygva napi életem…
—–A megrendülés csendje nehezedett mindenkire. A fratria tagjai lélegzetfojtva, elbűvölten itták magukba a zengő verseket, amelyek minden védekezésnél meggyőzőbben hirdették egy lángelme töretlen lendületét. Aztán viharos tapsban tört ki az egész bíróság. Vele együtt tapsolt a nagyszámú hallgatóság is.
—–Az agg költőt igazolta költészete. Iofónt pedig mint alaptalan rágalmazót, a fratria szégyenszemre elutasította.
—–A kudarcot vallott fiatalember valósággal belebetegedett a reménytelen vágyakozásba. Arca megnyúlt, sápadt lett, szemei beestek. Lesoványodott és egészen elhagyta magát. Tüskés szakállal, csüggedten lézengett Dirke kis kertes háza körül. Barátai egyre növekvő aggodalommal nézték. Már-már attól tartottak, hogy bánatában eszét veszti, mikor egy nap ragyogó szemmel, kipirulva, boldogan toppant közéjük. Alig ismertek rá.
—–– Mi történt veled? – kérdezték egyszerre öten is, álmélkodva.
—–Iofón örömtől elfulladt hangon válaszolt:
—–– Afrodité megkönyörült rajtam. Nekem adta Dirkét. Az éjjel édes álmot bocsátott rám, és én annyiszor csókolhattam meg kegyetlen kedvesem ajkát, ahányszor csak akartam. Ó, barátaim, milyen boldog vagyok! Már nincs semmi bajom, meggyógyultam.
—–– Szerencsés fickó vagy – nevettek vidáman a jó barátok –, így legalább megtakarítottál kétezer drachmát.
—–Iofón is velük nevetett. S azontúl eszébe sem jutott bánkódni Dirke után. Ügyet sem vetett rá többé.
—–Hanem Dirke annál dühösebb lett, mikor megtudta a dolgot. A kövér és kapzsi fuvoláslányt majd felvetette a méreg. Rohant egyenesen a bíróságra, és feljelentette Iofónt az álmában ingyen kapott csókért. Kétezer drachmát követelt rajta.
—–A fratria újra összeült. A bírák zavartan vakarták tiszteletre méltó fejüket. Ilyen fogas kérdésben még sohasem ítélkeztek, nemigen tudták hát, mit kezdjenek a fuvoláslány panaszával.
—–Végül, hosszas gondolkodás után, a legbölcsebb közülük ráhibázott az igazságra. S a fratria egyhangúlag a következő ítéletet hozta:
—–– Iofónnak joga volt azt álmodni, hogy megcsókolta Dirkét. Dirkének viszont joga van azt álmodni, hogy a csókért – megkapta a kétezer drachmát…
—–Ez volt a világon az első per, amelyben örök időkre kimondatott, hogy mindenkinek jussa van az álmodás szabadságához. Ami, ha jól meggondoljuk, egyáltalán nem csekélység. Elvégre a költők – jobb híján – azóta is jórészt ebből a szabadságból élnek.
1930
–
–
