Férfias versek, ez talán az első, ami szembetűnik Dankuly Csaba legutóbbi, Autszájder című kötetének1 szövegeit olvasva, még ha valami olyasféle lírai maszknak látszik is néha ez a keménykedés, mely a western vagy a sci-fi filmek férfihőseinek sohasem tétovázó, egyértelmű gesztusait imitálja. Jobban mondva: olyan ez a kötet, mint egy velejéig profi színész alakítása, aki sohasem zökken ki a szerepéből, mert a szerep maga az élete – vagy legalábbis az a nagytörténet, szubjektív mitológia, amit ő (mármint a szövegek beszélője) életnek gondol. A naptól cserzett bőr, az ital és a cigarettafüst ugyanúgy része ennek a képnek, mint az ismeretlen nevű bolygó vagy a Csendkutató Intézet. A közvetlen hang, a keresetlen szavak vagy az egyszerűségükben is hermetikusan zárt, rímtelen versmondatok pedig csak megerősítik ennek a maszkulin (id)entitásnak a valóságosságát. Lényeges viszont, hogy őszinte és nyelvileg is hiteles ez a gesztus, és éppen ebben az őszinteségben találhatjuk meg a kapcsolatot az első két Dankuly-verseskönyv költeményeivel, hiszen a kötetcím ugyanolyan pontosan megjelöli a lírai én nemi hovatartozását – ezzel nyilván behatárolva a beszédmód sajátságait is –, mint az 1999-es Egyfajta edzés, vagy a 2008-as Á. merszek. Mert igaz ugyan, hogy a fülszöveg az Értelmező szótár definícióját kölcsönvéve: „Kívülálló, beavatatlan, nem / bennfentes, hivatalos nem / tőzsdei szakmabeli alkusz; személy; kotnyeles ember”-ként mutat rá az autszájder fogalmára, de itt talán ennél a meghatározásnál is egyértelműbb, hogy ez a figura csak férfi lehet, és nem nő.
—-Autszájder, jelzi ironikusan a kötetcím a mindenkori főszereplő magányosságát, igazi kívülállását, egy olyan filmhős történetét – és ennek a pozíciónak az eposzi kellékeit – (újra)teremtve, aki végleg lemondott a harcról, de az igazságért – vagy inkább az igazságtalanság ellenében – még egyszer csatába indul. Aki közvetlenül tapasztalja a világ – és önmaga – esendőségét, a bűn súlyát, de mégsem hajlandó feladni a küzdelmet. Aki a pusztulás, az értékhiány láttán, derékig süllyedve a szenvedély, az érzékiség poklában, szét-szétcsap a sátáni „alvilág” képviselői között, majd: „[…] Elterül a pamlagon a nője / mellett & rágyújt & bámul // a szemközti falon menő képernyőre” (Az autszájder). Jól sejti az olvasó, Dankuly egyfajta ős-slammer, az első verseskönyveitől kezdődően a merész fordulatok, a poénokra kihegyezett nyelv, a szleng és az internet-zsargon embere – ezt talán a kötetcímek is hangsúlyosan érzékeltetik.
—-Ki az, aki szabályos, pontosra csiszolt sorokat, miniatűr formai finomkodást keres egy western-hős, vagy egy világmegmentő sci-fi figura monológjában? Miként illene a szépelgő líraiság a spártai retorikához, a nyers, férfias agresszivitáshoz? Talán mondanunk sem kell – valójában virtuális ez a világ. Mint ahogy virtuális a hős, meg a harc is. Mégis véresen komoly: mert felülírja a realitást, mert maga válik realitássá. A lélek egy ilyen viszonyban végzetesen magára marad, foglyává válik egy önmaga által teremtett valóságnak: „[…] megpróbáltam felvenni / a kapcsolatot a… lentiekkel? / fentiekkel?… ám túl / messzire elbolyonghattam, / nem lehetett már fogni // semmilyen jelzést […]” (Bolygó). A 70-es, 80-as évekbeli Szőcs Géza-versek misztikuma, szerepjátékai, egyszerre különcködő és végletesen individualista beszélőfigurája jut eszünkbe az Autszájder-kötet szövegeit olvasva. A rendhagyó tipográfia és a lírai monológ sodrása, lendülete is ezt a párhuzamot erősíti.
—-Végső soron a gondolkodás kényszere és a vegetatív lét metaforái, a kulturális hagyomány és a filmek, híradók kiüresedett kliséi feszülnek egymásnak ezekben a szövegekben anélkül, hogy adott lenne a megfelelő választás lehetősége a lírai én számára. Az egyes szám első személyű beszédmód, a keresetlen, agresszív hanghordozás, a mediatizált világ elemeinek és sablonjainak felvonultatása, illetve a leegyszerűsített karaktereknek és formáknak a személyes élményekkel való egybemosódása pedig csak megerősíti ezt a tapasztalatot: „Van, aki sokat elmélkedik, / mert abban reménykedik, / hogy eljut a lényegig // Van, aki ezt semmibe veszi, / hisz magát hülyíteni / nem fogja egy életig” (A lényeg a lényeg).
—-Hangsúlyosan érzékelhetőek azonban olyan aspektusai is az Autszájder-kötetnek, melyek a sci-fi filmek és western-narratívák mögött, vagy éppen ezek jellemző metaforikája révén, egy végtelenül személyes – és talán egy kicsit tragikus – belső érzékenységre mutatnak rá. Olyan érzékenységre, melyek a szubjektív létszemlélet lényegét jellemzik. Maguk a cikluscímek – hiszen a kötet versei négy versciklusba szerveződnek – és a ciklusba sorolás vélhető kritériumai is ezt a kettősséget, a világ dolgaira figyelő és reagáló, de mindezt eltitkolni, maszk mögé rejteni akaró lírai attitűdöt jelenítik meg (Látomások, Elmenések, Kiesés, Kinézve). Látszat és bensőségesség, látvány és intimitás feszül tehát egymásnak ezekben a versekben, fáradhatatlan, sziszifuszi küzdelem a valóság kliséi ellen, amelyek felfalják a gondolatot, a gonosz munkája ellen, amely lebontja a személyességet, az individuumot pedig Istentől eltávolítva a bűn és a pokol bugyrai felé taszítja.
—-A Dankuly-költemények beszélője tudatában van annak, hogy a tiltott vágyak és szenvedélyek kielégítésére való törekvés könyörtelen géppé, élettelen mechanizmussá teszi a testet és a lelket, s bár megoldásokat nem talál, rámutat ennek az ördögi szerkezetnek a létére, működésére: „Amikor már több / mint 666odjára szabadult / rám / mert már legalább / annyidjára szabadult / elkezdtem gondolkodni. Nem mintha / azelőtt nem / csak nem annyira / intenzíven / talán. / Hogy mi a fene. / Vad. / De ennyire. / Ennyire jutottam. / Eddig” (Fene vad). Egyfajta alineáris zarándoklat szemlélőiként az Autszájder-kötet verseiben a személyes látomásoktól, a gonoszság kísértésein keresztül eljutunk a felismerés, a diagnózis fázisáig, s bár a terv még bizonytalan, a lírai én nem adja fel a napvilágra vezető út, a szabadulás megtalálásának reményét. A kötet végére pedig talán arra is fény derül, hogy végül eredményes lesz-e a menekülés a huszonegyedik századi Sin City globális valóságából.
—-„– […] Maga tulajdonképpen kicsoda? – Kívülálló” – szólítják meg az olvasót a verseskönyv bevezető sorai, talán nem véletlenül az erkölcsi értékek esélyét, a bűnbánat és felemelkedés lehetőségét hirdető Tolsztoj-regény, a Feltámadás szövegét idézve.
–
1 Várad folyóirat – PRAE.HU, 2016. A kötetborító Bartis Noémi munkája.
