A Bjelaván álló szép, nagy ház néhány nappal ezelőtt még Mujaga Telalagić tulajdona volt, most naphosszat üresen visszhangzik a csizmák és bakancsok dobogásától, a tisztek szaggatott nevetésétől, a részegek zsivajától, a lovászlegények és a cselédség futkosásától, kiabálásától. A ház mostani gazdája Arif bég, a Topcsi1 pasának nevezett tüzér ezredes, Omér pasa legvendégszeretőbb és legtékozlóbb tisztje, aki addig nem boldog és nem nyugszik, amíg a házban nem garázdálkodnak a dölyfös vendégek. („Ez azt képzeli, hogy a falat a torkán akadna, ha egyedül nyelné le, nagybélű naplopók társasága nélkül”, mondogatta Omér pasa, ha haragudott Arif bégre költekezése miatt.) Ez az Arif bég valójában Zygmunt Ehring lengyel menekült volt, és már évek óta Omér pasa seregének egyik legjobb tisztje. Egy varsói építész fia, maga is műszaki tanulmányokat folytatott. Miután elmenekült, rövid hányódás után Konstantinápolyban kötött ki. Itt belépett a török hadsereg soraiba, formálisan felvette az iszlámot, és hamarosan tüzértiszt lett belőle. Gyorsan haladt előre. Ha nem adja ivásnak a fejét, és nem oly közömbös a karrierje iránt, a legmagasabb rangig vihette volna, de ő jobban szerette a szabadságot, amit a csapatszolgálattal és a birodalom különböző területein megtartott hadműveletekben való részvétellel vívott ki magának. Régóta eltéphetetlen szálak fűzték Omér pasához. A sereg fegyverzet tekintetében Arif bég parancsnoksága alatt állt, ő pedig közvetlenül a főparancsnoknak volt alárendelve.
—-Ez a magas termetű, erőteljes, korán meggörnyedt, rossz alakú férfi egész megjelenésével és viselkedésével elütött a többi tiszttől. A hosszú karok lágy mozdulatai, a vékony lábak, a hajlott hát sehogyan sem illettek ehhez a nagydarab testhez. Éles profiljával a kicsiny fej külön életet élt, és még kisebbnek látszott a meggyszínű nehéz fez alatt, melyből kikandikáltak ritkás, rőt fürtjei. A szakálltalan és bajusztalan kicsi arcon meglepően nagy, fekete szemek ragyogtak, és bennük az élénk, remegő és megfoghatatlan mosoly hol felcsillant, hol kialudt; szüntelenül változott ez a tekintet, a szeme összeszűkült és kitágult, minduntalan már kifejezést öltött, hol okos és gunyoros volt, hol jóindulatú és hűvösen idegen, máskor veszedelmesen haragos vagy álmodozó. Mozdulatai lomhák, járása mint egy lábadozóé, ahogy barátja, Fritz ezredorvos csipkelődve mondta. Mély, recsegő basszus hangon beszélt, lassan kapcsolva össze a szótagokat, mindig többet mondott élénk, fényes tekintetével, mint szavaival és mozdulataival. Egész külseje hanyag és makacs ember benyomását keltette, éppen úgy, mint az előírásoknak fittyet hányó furcsa uniformisa, a puha, félretaposott cipőtől egészen a fantasztikus, sárga kendőig a nyakán. (Omér pasa Ehringgel egykorú volt, és igaz barátja, folyvást dorgálta és szidta lomposságáért, csöppet sem katonás öltözéke miatt, és félig tréfásan azt mondta, nem érti, hogyan lehet egy ember „belül tehetséges katona”, mikor a külseje olyan, mint egy „cirkuszigazgatóé”.) Arif bég csupán ünnepélyes alkalmakkor erőltette meg magát, hogy összhangba hozza egyenruháját a szolgálati előírásokkal, de persze ilyenkor sem tudta testtartását és magatartását megváltoztatni.
—-Ivott, akárcsak a többiek, néha kevesebbet, néhol még több és erősebb italt, de ivászatában és mámorában is volt valami tudatosság, fölényesség, mondhatnánk, józanság. Nála az ittasság fokozott bőbeszédűségben nyilvánult meg, merész paradoxonokban és fantasztikus ötletekben. Akárcsak bajtársainak többsége, ő is sok betegségben szenvedett. De elhanyagoltsága és lompossága ellenére lelkiismeretes és szigorú parancsnok volt. Minden tiszt és katona tudta, hogy ő nem ismer tréfát, hogy az ágyúnak mindig tisztának és rendesnek kell lennie, akár „az eladó lánynak”, a muníciót biztosítani kell, minden fegyvernek ragyognia, megkövetelte, hogy minden ló legyen megpatkolva, lecsutakolva, minden lőszerkocsi frissen megolajozva. Kiabálás, káromkodás és harag nélkül könyörtelenül megbüntetett mindenkit hibájáért és gondatlanságáért, a büntetést pedig mindenki – mulasztásának tudatában – elfogadta; s ő nem tűrt meg semmilyen ellentmondást vagy zúgolódást, és senki sem próbált kibúvót keresni. Mindenki tudta, hogy a Topcsi pasa tüzérsége alkotja Omér pasa katonaságának legfőbb erejét. Győzelmeit a szeraszker2 persze elsősorban saját ügyességének, politikai kíméletlenségének, kiváló stratégiai és taktikai tehetségének köszönhette, de az is köztudomású volt, hogy Arif bég tüzérsége az ő legfőbb ütőereje, és ez tette lehetővé, hogy a tízezer főnyi katonasággal Törökország különböző tartományaiban legyőzze a számszerűleg sokkal erősebb felkelő seregeket.
—-Arif bég ez idő tájt két hadjárat között éppen pihenőt tartott Szarajevóban, megszokott társaságával, a maga módján.
—-Ezen a nyári napon is lármától visszhangzott Telalagić magas háza. Szemlátomást rengeteg holmit és terítőt vittek el és rejtettek el, mielőtt a ház gazdáját, Mujaga Telalagićot, Szarajevó „első embereivel” együtt letartóztatták volna, családja pedig a szarajevói földeken fekvő birtokra távozott. Ezt azonban az új házigazda nem észlelte. Ma is itt gyűltek össze a tisztek, noha még nem jött el az ebéd ideje. A hőség miatt a szolgálatot korán kezdték, s már délelőtt tíz óra körül befejezték. Arif bég „meghívottai” egymás után érkeztek inni és ebédelni, de az ivás fontosabb volt. A házigazda csak néhány nap múlva indult az ágyúkkal Nyugat-Boszniába, és most szárnysegédének parancsokat osztogatott két pohárka „erős itóka” között, amely az ő ízlésének igencsak „gyenge” volt, olyannyira, hogy az embernek még az élettől is elmegy a kedve. A konyhából a pecsenye és sült hagyma illata érződött. Az ebédre várakozva egymás után ürítették a pálinkáspoharakat, és a beszélgetés egyre élénkebb lett.
—-Némelyek azt kifogásolták, hogy Szarajevóban sehol sem kapni sört. Egy láthatatlan teli szájból alig érthetően hangzott fel: „Beledöglünk ebbe a bosnyák pálinkába.”
—-Végre megterítik az asztalt, behozzák a réz mosdótálat a tányérokkal, s a török pamlag mellé helyezik, amelyen Arif bég ül, jobb lábát maga alá húzva. Aztán különböző formájú és magasságú, felemás székeket is hoznak. A nyolc katonatiszt, négy lengyel, három magyar és az osztrák Fritz doktor, asztalhoz ülnek.
—-Abban a pillanatban belép két katona, egyiken fehér pincéring, a másikon sötét, nyakig begombolt katonazubbony. Két üvegkancsót tartanak a kezükben, zöldessárga, harmatosra lehűtött folyadékkal színültig megtöltve. A házigazda, aki már korábban jelezte, hogy a meglepetés valami jó hírű újfajta bor lesz, ünnepélyesen bejelenti:
—-– Mostari žilavka! Lássuk csak ezt a csodát!
—-Keveset esznek, sokat isznak. Arif bég a török pamlagról hosszú jobb kezével apró falatokért nyúl.
—-A fiatal tisztek mereven és hallgatagon emelik poharukat a házigazda egészségére. Az idősebbek megfontoltan, lehunyt szemmel, nagy szakértelemmel, arcukon az elragadtatás kifejezésével isznak.
—-A žilavka pedig nagyon is meghálálja az iránta tanúsított figyelmet. S méghozzá nyomban és hevesen, úgyhogy csakhamar csupán a bor aranyos zöld színét s rajta át a déli égbolt sejtelmes kékjét látják, s csak az ígéretek hosszú sorát hallják, melyektől boldog mosoly ül ki az arcukra. A kemény, száraz és áldott vidék finom bora öröm a sok tompa és rossz ízű ital után, amellyel errefelé kínálják az idegent. Mintha kacagást és dalt innának, a harmadik pohár után már csak nevetve és énekelve köszöntik a körülöttük lévő világot. A tisztek a helyükön fészkelődnek, szükségét érzik, hogy ezt ki is mondják, egymást túlkiabálva magasztalják az új bort, és elragadtatásukban a legkülönbözőbb nyelveken becézgetik. Fritz doktor föláll, széttárja karját, mintha imához készülődne, és elénekli a katonák jelszavát:
—-– Vita militum est male vivere et bene bibere!3
—-Nagy lárma támadt, és felzúgott a taps. Az utolsó fogás következett, igazi palacsinta. (A szakács a doktor földije, bécsi.) Mindenki tréfálkozott az osztrák „milchspájz” rovására. Eljött a pillanat, amikor Fritz doktornak el kellett énekelnie a hosszú diákdalt, mely így kezdődik:
—-Bibit hera, bibit herus,
—-Bibit miles, bibit clerus…4
—-Amíg ő tompa színű, mély baritonján énekelt, ünnepélyesen és komolyan, mintha valamelyik diáktestület lakomáján lenne, újabb három fiatal tiszt érkezett, tisztelegtek, és asztalhoz ültek. Arif bég szólt nekik, hogy ebéd után jöjjenek el, kóstolják meg az újdonságot, és „segítsenek meginni a mostari hordó bort, amelyet žilavkának hívnak”. Közöttük volt Jaroslaw Kott kapitány is, aki magas, sápadt, hosszú fekete leomló szöghajával úgy festett, mint egy olasz muzsikus. Ez a romantikus szépségű „végzetes” férfiú hallgatag és ennek a társaságnak epés filozófusa.
—-A doktor nyugodt énekét rég felváltotta a lengyel táncok ritmusa, ahol a jókedv és féktelenség mélyén érezni a kihűlt könnyeket. A tisztek már felálltak helyükről. A krakoviákot járják. Mujaga házát nem ezeknek a vendégeknek és nem ilyen vad duhajkodásra építették, a csizmák alatt meghajlik a padló és tompán recseg. A csárdás, amelyet elragadtatott hévvel táncolt és dallal kísért két magyar, az efféle épület számára elviselhetetlen megterhelést jelent.
—-A szomszéd szobában kicsiny csoportok alakulnak, s élénk, zavaros beszélgetést folytatnak. Csak Arif bég üldögél mozdulatlanul, mosolyog, s nem beszél sem többet, sem hangosabban, mint máskor. Annál inkább beszélnek a többiek. A žilavka villámgyors hatású. Míg lecsúszik az ember torkán, jóízű, ártatlan, és nyájassá válik tőle az, aki issza, de ha hatni kezd, lármás, rosszindulatú és erőszakos lesz tőle az ember. Előszeretettel hánytorgatja fel régi sérelmeit, és könnyen megesik, hogy nekiugrik beszélgetőtársának. Már senki sem próbál táncolni, úgy látszik, a bortól egymásba gabalyodnak a lábak, és megoldódnak a nyelvek.
—-Kitör a veszekedés és kiabálás. Különös mulatság kezdődik fényes nappal. Verejtékezve, vörösre gyúlt arccal, vagy sápadtan, a haragtól elvakultan vagy éppen lelkesen, kigombolkozva és hajadonfőtt, szobáról szobára járnak a tisztek, vagy mozdulatlanul gubbasztanak, kinyújtott lábbal, lovaglónadrágjuk zsebébe dugott kézzel, állukat a mellükre lógatva, csizmájuk hegyét bámulva, vagy idegesen járkálnak a tornácon, hadonászva beszélnek.
—-Mindannyian beszélnek, lármásan bizonygatnak valamit, mintha valakit meg akarnának győzni valamiről, de egyik se figyel a másikra, meg se hallja, mit is mond neki, és ha mégis válaszol, hát csak azért, hogy még hevesebben és élesebben fejezze ki részegen izzó, lobogó gondolatait. Több nyelven beszélnek. Ha a múltról esik szó (márpedig a múltról részegen sokat beszélnek, mert ha józanok, mindig hallgatnak), akkor a lengyelek egymás közt lengyelül értenek szót, a magyarok magyarul, közös nyelvük a német, ha pedig a jelen dolgairól, a szolgálatról, nőkről, italról, pénzről beszélnek, tréfálkoznak, megjegyzéseket tesznek, törökre fordítják a szót. S e babiloni zűrzavar közepette Fritz doktor időnként közbeiktatja végeláthatatlan latin szentenciáinak valamelyikét versben vagy prózában. S mindez összekeveredik és belevész a lármába, a dalolásba, a tárgyak, tenyerek csapkodásába és a csizmák dobogásába.
—-Így szokott ez lenni minden ivászat alatt, de ma különösen, amikor Arif bég borának hatása ilyen erősnek bizonyult, mindenkit magával ragadott, és duhajkodni kezdtek, még mielőtt eljött volna az ideje. A žilavka feloldott minden gátlást bennük, felgyújtotta képzeletüket, elhomályosította a valóságot, a képzelet és a valóság közé új, csodálatos hidat vert. Minden ösztönt felszabadított, és minden logikát eltemetett. És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha. És mindenki arról beszél, amit lát és érez. Ahhoz, hogy valaki azt mondja, amit akar, vagy amit mondania kell, nincs szüksége ürügyre, sem megszabott formára. Minden valahogyan önmagától megy végbe. Úgy tűnik mindenkinek, hogy a többiek valamit kérdeznek, s a kérdésekre mindenki választ talál. A beszélgetés párhuzamosan folyik, mondanivalójuk összefonódik, vagy éppen ütközik, gondolataik nem kapcsolódnak egymásba, önmagukban is értelmetlenek. Akik beszélgetnek, azoknak éppen ellenkezőleg az az érzésük, hogy a dolgok logikusan következnek egymásból, kérdés és felelet formájában, így válnak hallatlanul bölcs, igaz, harmonikus, gondolatokban gazdag, varázslatos beszélgetésekké, melyek során ezek a komoly és boldogtalan emberek mint a játszó gyerekek hőstetteket hajtanak végre, olyanokká válnak, amilyenek lenni szeretnének, valóra váltják azt, amire gondolnak. S e csodás mesékből összeálló, háborgó tenger közepette, időnként, mint valami sziget, felmerül egy-egy éles elméjű és hajszálpontos megjegyzés mindennapi emigráns életük felfüggesztett és száműzött valóságából.
—-Mindez nem más, mint civódásból, dalolásból álló lárma, hangos monológ, vagy egyszerű kiáltozás, amit ennek az ismeretlen bornak tüzes lehelete présel ki belőlük. Dalolásuknak, beszédjüknek se vége, se hossza, csupa szó- és dalfoszlány, összefüggésüket és értelmüket ezért olyan nehéz kibogozni.
–
[Részlet az Omér pasa c. regényből. Csuka Zoltán fordítása.]
–
1 Tüzér. (török)
2 Fővezér. (török)
3 A katonák élete ennyi: rosszul élni, jól inni… (latin)
4 Iszik az úrnő, iszik az úr, iszik a katona, iszik a papság. (Idézet a Carmina Buranából.) (latin)
–
–
