A buszmegálló a falu közepén van. A híd után, mindjárt a bolt mellett. Ezt a ferde falú, zöld fabódéról lehet észrevenni. A bódét egy keskeny ösvény választja el a bolttól, az meg a Kiserdőre vezet. Nem nagyon jár rajta senki, esetleg csak fel a bokrokig, pisilni.
Az útnak csak az egyik oldalán van bódé, pedig a busz mindkét irányban megáll.
Nem is fából van, hanem furnírlemezből. A falán mindenféle firkák, festékfoltok meg olajpecsétek, és ki van lyukasztva több helyen is. Lehet rajta leskelődni, de csak bentről kifelé. Kívülről nem lehet belátni, mert bent sötét van. Egy ajtónyi rés van a bódén, és azzal szemben egy pad, hozzászögelve a bódé hátsó falához, nagyanyám szerint azért, hogy ne lehessen elvinni. A pad alatt mindenféle szemét: nájlonzacskó, üvegekek meg szilánkok, sörösüvegdugó, cigarettacsikk. Alul, a réseken benő a burján. A földön, a falon meg a padon mindenféle büdös foltok vannak. A buszt nem várja itt soha senki, hanem inkább a bolt előtt, vagy a bolttal szemben, a Nagy Lajosék kapuja előtt. Ott az árok felett van egy palló, és onnan a legtovább lehet ellátni az úton, mindkét irányban. Mikor feltűnik a busz a kanyarban, akkor még mindig van elég idő átsétálni egyik oldalról a másikra.
A bolt olyan, mint a többi ház, csak az utcáról nyílik az ajtaja, és az ajtó mellett van egy nagy üvegablak. Az a kirakat. Van benne egy piramis halkonzervből, fölötte meg színes papírdíszek, cérnára fűzve. Piros papírral van kibélelve, de a nap már kiszívta a színét. Mi szeretjük a halkonzervet, de anyu azt mondja, hogy ami az ablakban van, azt nem lehet megvenni, mert túl régi, le van járva. A ház frontja sárga, és a bejárat fölé az van írva, az állam nyelvén, nagy, neoncső betűkkel, hogy vegyesbolt. A neoncsőnek egy része kiégett, este csak egy-két betű látszik. De apu szerint nem baj, mert itt úgysem érti senki ezt a nyelvet.
Másik sárga ház nincs a faluban.
Anyai nagyapám egyszer azt mondta, hogy a magyarok nem festik sárgára a házukat. Meg hogy amikor náluk vagyunk, ne vegyünk fel sárga ruhát, mert a faluban még azt hinnék, hogy nem vagyunk magyarok. Azt is mondta, hogy amikor ő gyerek volt, akkor az ő falujukban is csak magyarok laktak, de azóta nagyon sokan bejöttek ide, másnyelvűek, és most már ők vannak többségben. Mikor megyünk vele szekérrel valahová, mindig kérdezgetjük, hogy melyik házban ki lakik. A sötétzöld, a vörös, a barna és a szürke házakban magyarok laknak, a sárga, sötétkék, türkizzöld vagy rózsaszín házakban a másnyelvűek. Nekem inkább ezek a rikító színű házak tetszenek, és apunak is, mert mindig mondja, hogy né, milyen szép az a sárga ház, nekünk is ilyen kéne. De lehet, hogy csak anyut akarja bosszantani, mert anyu szerint ezek a házak túl feltűnőek és giccsesek. A tapaszos házak égszínkékek, a nagyapámé is, de nálunk az ablakkeret sötétzöld, és abból már lehet tudni, hogy magyarok laknak benne.
Apu papót is azzal bosszantja, hogy a legszebb szín a sárga. Ne bolondozz, Mózes, az rusnya román szín! – mérgelődik papó azonnal. Mama azt mondja, papó azért nem szereti a románokat, mert tizenhatban agyonverték a nagyapját. Hol volt az esze az öregnek!, jajgat nagyanyám, amikor szóba kerül. Mikor jöttek be a románok tizenhatban, ő kiment a falu végére, és felmászott egy fára, mert elsőnek akarta látni őket. Oda aztán nem volt miért menni! Jaj-jaj! Más örült, ha elbújhatott a szemük elől! Azok meg azt hitték, hogy kém, leszedték a fáról, és agyonverték. Még eltemetni sem lehetett rendesen, mert pap nem volt, és koporsó sem. Egy kanapénak a lábait kellett levágni, abba rakták bele, és a saját földjén ásták el, titokban.
Papó ilyenkor csóválja a fejét, hogy az nem úgy volt, te Margit, nem a fára mászott fel, hanem a pataknál ásott magának egy gödröt, és oda bújt el. A kutyák találták meg, mert a románok kutyákkal jöttek. Jól megverték az öreget, az igaz, mert előtte már egy román tisztet lelőttek a csendőrök ott, a falu végén, de aztán addig könyörgött, hogy végül agyonlőtték, úgy halt meg.
Mi a nővéremmel szeretünk boltba menni. Nyáron is hűvös van bent, és valami állott, régi szag, petróleumból, kenyérből, sörből és mentolos cukorból. Mama kenyérért küld, papó meg sörért. A boltosné a bolt mellett lakik, de csak akkor nyit ki, ha nincs más dolga otthon, vagy a mezőn. Reggel korán kinyit, miután kimegy a csorda, és ő is végzett az otthoni munkával, de aztán egy óra múlva be is zár, mert menni kell a mezőre. Estefelé, mikor hazaérnek, újra kinyit. De bármikor be lehet kopogni hozzájuk, szombaton, vagy vasárnap is, és kiszolgálnak. Sört a legkönnyebb venni, mert azt otthon is tartanak, a tornác alatt. De kell vinni csereüveget, mert Ilonka néni azt mondja, hogy neki le kell adni a ládákat, tele üres üveggel.
Kenyeret egy héten egyszer hoznak a városból. Mama figyeli az ablakból, hogy mikor jön a kocsi, mert a házunk előtt megy el. De ha sokáig figyeli, és nem jön, akkor csak hátraszalajt minket a boltig, hogy nézzük meg, ott-e már a kocsi, vagy a kenyér, csak mi nem vettük észre. Vagy kiküld az utcára, hogy kérdezősködjünk az asszonyoktól, akik a bolt irányából jönnek. De aztán köszönjetek ügyesen, hogy kezit csókolom, tessék mondani, hoztak-e már friss kenyeret a boltba? Ha van kenyér, akkor sietni kell, hogy mi legyünk az elsők, és ki tudjuk választani a legszebbet. Mama mindig sokáig válogat a boltban. A kenyereket is egyenként megtapogatja, pedig mind egyformák. Végül mégis elégedetlen, és azt mondja, hogy a boltosné a szebbeket másoknak adta. Azért is kell sietni, mert hamar elfogy a kenyér, ami meg nem fogy el, az kint marad a pulton egész nap, egész héten, és megszáradt, vagy boltszagú lesz. Le sem takarják semmivel, dohog nagyanyám, pedig még egér is van a boltban. Ahol étel van, ott egér is van, jól jegyezzétek meg, emeli fel a hangját, és megigazítja a kendője bogját az álla alatt.
Az ajtóval átellenben van a pult, azon a mérleg, mellette lozemplikk, karikára fűzve. Lozemplikk minden boltban van, és nem fogy el soha. A pult mögött, a falon polcok vannak, rajtuk madzagos, elhúzható függöny. A polcokon nincs más, csak kendő, két stóccal, az egyik virágos, a másik fekete. Nagyanyámnak fekete kendői vannak, hétköznapi, ünneplő, téli meg nyári, és egyszerre többet is felköt, de mindegyik egyforma. Nekünk virágosat vesz, ha nagyok leszünk, azt mondja. Mi a nővéremmel már ki is választottuk, hogy milyet vegyen. Ő piros virágosat szeretne, én ciklámen színűt. Lehet, hogy mégsem kéne addig várni, amíg mi megnövünk, mert mama minden este azt mondja, ő olyan beteg, hogy mindjárt meghal. Az alsó polcokon van a sör. A pulton, a lozemplikk mellett, egy nagy zacskóban, a kimérős, színes cukorka. Össze van ragadva az egész, rá kell csapni a mérőkanállal, csak úgy lehet venni belőle. A cukorkára kapunk aprópénzt mamától, annyit, hogy Öcsinek is jusson.
Az emberek estefelé kezdenek gyülekezni a bolt előtt, miután bejönnek a mezőről, vagy hazajönnek a városi busszal. Bent, a pultnál is álldogálnak néhányan, aztán, miután bezár a bolt, kiülnek a lépcsőre sörözni. Az ingüket kigombolják, és feltűrik az ujját, a sapkát hátracsapják a fejükön, a táskájukat pedig lerakják maguk mellé. Mire jön a csorda, általában hazamennek. Este, mikor a nővéremmel visszük hátra a tejet Kányádszegbe, Irmus néniékhez, már üres a lépcső a bolt előtt. De előfordul, hogy a bódéban még ül valaki, üveggel a kezében. Felismerni ugyan nehéz, mert a bódéban félhomály van, és általában a sapkáját is a szemébe húzza. Ül, vagy fekszik, a padon, vagy a földön. De reggelre, mire az első buszok jönnek, és kihajtják a csordát, üres a bódé. Csak a foltok maradnak a földön.
Egyszer mégis felismerjük valakinek a kalapját, mikor megyünk hátra a tejjel. Hatalmas, fekete kalap, széles karimával. Nem nagy dolog felismerni, mert ilyen kalapban csak a gáborok járnak. És láttuk is aznap a kalapos embert a faluban.
Gyakran jönnek, a reggeli busszal, vagy a vonattól, gyalog, és házalnak valami portékával. Az asszonyok lábtörlőt árulnak kukoricaháncsból, ágseprűt, mosófazekat, vagy mázas edényeket, és azt nem lehet máshol kapni. Anyunak tetszenek az edények, de spórol, mert nincs sok pénzünk, meg fél is, hogy átverik, mert ő, apu szerint, nem tud alkudozni. Csinálj úgy, mint anyám, alkudd le az árát!, mondja, de hiába. Egyszer mégis megvett egy piros lábast, meg három piros pöttyös csészét nekünk, mert az asszony sehogy sem akart elmenni. De megbánta, mert miután elment, akkor vettük észre, hogy olyan lábast sózott ránk, aminek le volt menve a máza. Akkor anyu nagyon ideges lett, szinte sírt mérgében, pedig csak egy kicsi szürke folt volt a lábason. És a csészék is hamar olyanok lettek. Elég volt egyszer leejteni őket, és kész.
A gáborok csatornázni jönnek. Minden házon ők csinálják a csatornát.
Ez az ember magas, sovány, és elegáns, mint papó vasárnap. De a haja nem fehér, mint papónak, hanem fekete. Nagy, lógós bajusza van, és csillogó, sötét szemei. Fehér inget visel, barna bársonyzakót, vasalt, fekete szövetnadrágot, és hozzá fekete, hegyes orrú, fényes bőrcipőt. És fekete kalapot a fején. Egyik keze a zsebében, a másikkal a zsákját tartja a vállán. Nem tűnik erőszakosnak, inkább ráérősnek. Bekiabál minden kapun, hogy kell-e új csatorna, vagy kell-e javítani a régit. A mi kapunkon be is jön egyből, mert nincs bezárva, és kutyánk sincs, hogy félni kelljen tőle. Nagyapám azonnal mondja neki, hogy nekünk nem kell csatorna, de az ember csak nem akar elmenni. Még a zsákját is leereszti a kerítés tövébe, és álldogál, zsebre dugott kézzel. Nézegeti a csatornánkat. Nagyanyám kijön a házból, és egy ideig diskurál vele. Megmutatja neki, hogy az egyik ereszcsatorna lyukas, és végigfolyik a víz a ház falán. Az pedig nem jó, mert a vakolat megázik, és a hidegben fölfagy. Úgyhogy meg kéne hegeszteni a csatornát. Sémmi baj, mégjavítjuk, mondja a gábor azonnal, kicsit éneklős hangon, és gyorsan odaugrik a zsákjához. Kihúz belőle egy sötétzöld literes üveget, olyat, amiben a borvizet árulják, de ez parafadugóval van bedugaszolva, és címke sincs rajta. Óvatosan a betonra állítja, amit apu nemrégen öntött az ajtó elé, hogy ne járjunk a sárban, aztán újra belehajol a zsákba. Akkor nagyanyám odalép hozzá, és mondja, hogy ő ezért a munkáért egy üveg pálinkát ad, finom házi szilva, tavalyi termés. A gábor erre felegyenesedik, és sértődötten mondja, hogy ő pénzért dolgozik, nem pálinkáért, azzal visszapakolja az üveget, felkapja a zsákját, és elindul a kapu felé. A kapuból aztán csak visszafordul, és kér valami ennivalót, kenyeret, szalonnát. Mama bemegy a házba, de csak almát hoz. Erre csak legyint, de végül mégis zsebredug kettőt, és úgy megy tovább.
Kérdezzük papót, hogy mi van a zöld üvegben, a gábornál. Az sósav, mondja papó, és felemeli a görbe mutatóujját. Azzal marja ki a bádogot, hogy meg tudja hegeszteni a csatornát. De ahhoz ti hozzá ne nyúljatok, leánkák! Hogy nyúlnánk hozzá, ha egyszer elpakolta a gábor, és már el is vitte.
Mama azt mondja, ilyenekkel nem jó dolgoztatni, mert mindig többet kérnek a végén. Üzletelni sem jó velük, mert átvernek. Úgy számolják a pénzt, hogy kevesebb legyen. Sőt, lehet, hogy még hamis pénzük is van. És az áru is hibás. Ha edényt árulnak, lyukas, vagy le van menve a máza, ha seprűt vagy lábtörlőt, az nincs jól megkötve, és hamar szétszakad, ha málnát vagy áfonyát, akkor a vödör tetején van a szép, az alján pedig a romlott. Azt is mondja, hogy most hamar-hamar szaladjunk hátra a pajtába, és nézzük meg, hogy megvan-e az összes csirke, nem fogta-e meg a gábor a legszebbet, úgy, hogy mi észre sem vettük. Még a kapun sem jó beengedni őket, mert azonnal eltűnik valami.
Mégis beengedték az emberek, és munka is kerülhetett, mert a gábor ott maradt estig a faluban. Este, nyitáskor ő is ott állt a bolt előtt. Már nem olyan elegáns, mint reggel. Az inge kicsúszott a nadrágból, a fekete nadrág gyűrött, a cipő poros. A homlokán gyöngyözik az izzadtság, és lefolyik kétoldalt a hosszú barkóján. Pedig már nem is süt a nap. Egyik kezében a zsákja, a másikban egy összegyűrt, fehér zsebkendő, azzal törölgeti az izzadtságot. Az arca vörös, és bizonytalanul, imbolyogva mozdul a bejárat felé. A boltban sört vesz, de utána nem a lépcsőre ül, a többiekhez, hanem félre, a bódéba. Ezt akkor látjuk, mikor megyünk hátra Kányádszegbe a tejjel. Egy sörösüveg van a kezében, a kalapját a szemébe húzza, és iszik.
Mikor jövünk visszafelé, már sötét van, és mi az út túloldalán megyünk, mert csak ott van gyalogösvény. Meg nem is akarnánk elmenni a sötét bódé előtt. Már messziről hallatszik valami furcsa, erős hörgés. Az úton nem jár senki, a bolton világítanak a betűk. A hörgés a bódéból jön. Mikor a Nagy Lajosék háza elé érünk, visszafordulunk, és benézünk a bódéba. Az ember ültében előregörnyed, és valami folyik a szájából. A nővérem azt mondja, hányás. Állunk a pallón, és nézzük egy ideig. Aztán félni kezdünk, és nekiiramodunk. Csörömpöl a kantáros fazék, ahogy szaladunk hazafelé. Na, leánkák, ti hol voltatok ilyen sokáig, hogy már sötét van, kérdezi nagyapánk, mikor belépünk a házba. Mondjuk, hogy láttuk a gábort, aki reggel nálunk járt. Most a bódéban ül, a boltnál, és valami jön a szájából. Nagyapám csodálkozik, hogy miért nem ült fel az esti buszra, mert később már nincs mivel elmenni, meg kell várni a reggelt. Az, ejsze, túl sokat ivott, csóválgatja a fejét végül.
Másnap délelőtt mama palacsintát süt. Megkeni cukros ordával, rárakja egy tányérra, aztán előveszi a fekete füles táskát, hogy vigyünk belőle Boriska néninek is, mert úgy odavan szegény a cukrosért. A táskába még sok minden belefér, és hogy ne vigyük üresen, mama rak bele üveges lekvárt, meggybefőttet, ribizlikompótot, mert az nénémnek orvosság, mondja. Végül olyan nehéz lesz, hogy ketten is alig bírjuk. A nővérem fogja az egyik fülét, én a másikat, és úgy megyünk hátrafelé. Mama kiáll a kapuba, és utánunk kiabál, hogy aztán köszönjünk ügyesen mindenkinek az úton, hogy kezit csókolom, és ne rángassuk a táska fülét, mert leszakad.
Már a hídról látjuk, hogy a bolt előtt sokan állnak. Nagy Lajosné is kint áll a pallón, és magyaráz, mutogat. A pallóról éppen a bódéba lehet látni. Mikor odaérünk, mi is látjuk, hogy a gábor még mindig ott ül a padon. A feje hátrabicsaklott, a kalap lecsúszott róla. Véres az arca, az inge, a nadrágja, még a cipője, meg a zoknija is. Az orra sárga és nagyon hegyes.
Lajosné azt magyarázza az embereknek, hogy ők éjszaka hallották a hörgést, de nem jöttek ki a kapun, mert azt hitték, részeg a gábor. Az részeg is vót már este, mikor bejött a bótba, szólt közbe valaki. Hajnalra aztán csend lett, akkor meg azt hitték, elaludt, vagy elment a hajnali busszal. De reggel, mikor engedte ki a tehenet a kapun, látta, hogy ott van még az ember, és már meg is van merevedve a padon. Habos volt a vér, ami a szájából kijött, és föl van marva az arca, meg a nyaka is, édes jó Istenem, én ilyet még nem láttam! Akkor szaladt a boltosnéhoz, és telefonáltak a városba, hogy vigye el valaki. De nem siettek, mert még délkor is ott volt, amikor mi mentünk.
Ácsorgunk egy ideig az úton, az emberek között. A táskát nem tesszük le, mert nincs hova. A füle belevág a kezünkbe, és akkor megcseréljük a kezünket. Most jó volna, ha apu itt lenne. Vele közelebb lehetne menni a bódéhoz. És azt is tudná, hogy mit kell mondani.
Az emberek is csak kívülről nézik, a bódéba nem megy be senki. Találgatják, hogy vajon hová valósi lehetett. Van, aki azt mondja, hogy derzsi, vagy muzsnai, más azt állítja, hogy a dályai busszal jött. Azt mondják, hogy úgysem lehetett volna csinálni semmit. Orvos nincs a faluban, éjszaka a busz nem jár, autó se nagyon van. Még a kórházba sem tudták volna bevinni. De még ha sikerül is bevinni, úgyis késő. Ott sem tudnak csinálni vele semmit. Jobb, hogy meghalt, ember nem lesz már belőle, ha egyszer sósavat ivott.
