azt mondják ez az otthon,
befelé suhanó tájak, langymeleg fény,
nekem ezt kell még megszoknom,
ahogy az Erő elémbe lép.
látom a nyomor mögötti arcokat,
látom ebben hol vagyok én,
mint bordák alatt az ismerős kés,
olyanok ők az enyém a nép.…
(Naplóregény-részlet)
Valaha élő valóság volt, amiről írok. Ha azonban egy-egy adott pillanatra gondolok, melyet megpróbálok felidézni, újraépíteni, azaz rálelni különös fényére és a benne rejlő sajátos szomorúságra vagy örömre, mindenekelőtt megint az az érzésem támad, hogy a zajló élet illékony, aztán pedig az is, hogy ezek a pillanatok teljesen jelentéktelen módon olvadnak bele abba, amit egyetlen kifejezéssel egy ember életének nevezünk.…
Fűszál, deresre fagyva, csőrével csíp bele
egy korgó gyomrú őszapó.
De az őzszemekben már salamonpecsétje tükröződik,
tavaszi akácillat, turbolya.
A konyhaajtó nyitva, úgy feledte, akié a kert.
Főtt halálillat, frissen festve.
Az asztalnál ült, látszik még nyoma.
Kicsorbult a földre esett tányér.…