Életem legszebb évszakai az érettségit követő nyár meg ősz voltak. Az égbolt elpusztíthatatlan kékségére, ifjúságom finom, törékeny hangszereire gondolok. Ököl és bomba már akkor fennhangon hirdette jogát, pedig alig egy évtizede, hogy a verduni ágyúk elnémultak. Még egyikünk sem tudta, hogy mi is, akárcsak apáink, a halál jegyében születtünk.…
Eltévedtünk, nincs mese, ez nagyon nem jó, a bátyám iszonyatosan dühös lesz rám. Lemaradtunk a csoporttól, de arról igazán nem én tehetek, hogy Z.-nek folyton kioldódik a cipőfűzője. A bátyámnak eszébe se juthat, hogy eltévedtünk, többször jártam már a szurdokban, és nekem mint az öccsének, nekem is ismernem kell a vadont, behunyt szemmel is el kellene találnom a Farkasösvényig, ott – gondolom – bevárnak, de szinte semmit nem mond nekem ez a mező.…