Az éjszaka kínzókamrájában ébredek,
ahogy hazudok egy fekete táncoslánynak,
hogy megvárom munka után,
Afrika szívéből érkezett ő,
ártatlanul
árulja magát, fekete szívem mutogatom,
de ő csak szőke szakállam simogatja,
te kis buta,
hazatántorognék, de minden messze van,
akinek esze van, nem hallgat rám,
nem keresi a Pigalle-on a megváltást,
hullámok sodornak süllyedő helyekre,
Auróra még nem ismer rám, a betegre,
felejteném a táncoslányt, a kínzókamrát,
szeretném, ha arcomat lemosnák,
beleköp a tükörbe
saját képmásom.…
Örömmel élni – így szűrtem le a szerény eredményt. Voltaképpen olyan természetes ez. Kolumbusz tojása az egész. Csak az a baj, hogy a betegek bezárják magukat önnön ketrecükbe és nagyon nehezen tudnak örömmel élni. Meghal bennük a Szép – így tanultam egy skizofrén kislánytól.…
Egy Flannery O’Connornak feltett kérdés, hogy tudniillik az íróképzések ártanak-e az íróknak, a híresen fanyar választ váltotta ki az írónőből: véleménye szerint nem ártanak eléggé.
Még ha, ahogy gyakran mondják, túl sokan vagyunk is költők (szemben a túl sok fedezeti alapkezelővel, gyógyszerészeti lobbistával, vagy fundamentalistával), azaz túlzsúfolt a pálya, nos, az idő, a visszautasítás, az elbátortalanodás, a kikerülhetetlen gyakorlati teendők és a (részint előreláthatatlan) akadályok, valamint az elpazarolt energia, a lassú elvérzés vagy az érdeklődés hirtelen megcsappanása, korai halál, súlyos adósság vagy kecsegtetőbb ajánlatok rendszerint megoldják a túlnépesedés kérdését.…