Egy műteremben nem élhetek, minden lakást kiadtak már.
Két hét múlva magamba költöztem.
Nem vittem semmit,
de kidobtam az eddig ottlakó régi cuccait.
Már giccsesen üres volt a fal, ezért
a belső képeim fotográfus pontossággal hívtam elő,
érfalamra aggattam.
———– Egyéni kiállítás – mondogattam.…
Észrevettem, hogy ebben a kisvárosban csupa vöröshajú zsidó lakik. Néhány héttel később a Tóra ünnepét ülték, láttam, hogyan táncolnak. Nem degenerált nemzetség táncol így. Nem csak a fanatikus hit ereje volt ez. Egészség volt benne, amely a vallásos szertartásban lelt módot kitörni.…
AZT MONDOM, NINCS SEMMI BAJ, amíg engem látsz, fölösleges aggódni, tudod, minden hullám elcsendesedik egyszer, szóval: a félelmeidet hajítsd ki az ablakon, mert ha magadban nem bízol, hogyan bízhatnál bennem? – Elég az, hogy aznap este mindketten nagyon berúgtunk, Tamás is padlón volt, én se másképp, és egyikünk lelkén sem akaródzott segíteni a szomszéd szobából átszűrődő légyott kitartó muzsikája, igen, egy pszichológuslányt korrepetáltak éppen, és roppantul bosszantott, hogy most se én korrepetálom, pedig a szándék a szemeszter kezdete óta megvolt bennem; és ahogy teltek-múltak a hónapok, csalóka vágyam palántája terebélyes fává nőtte ki magát a szívemben, Krisztina persze észre se vett, miért is tette volna; gyakran váltogatott partnerei láttán hamar összeállt a kép, esélyem sincs nála, tehát maradt a nyálcsorgatás és az elalvás előtti, akarattalan hallgatózás – A hölgyek terén Tamásnak se volt nagyobb szerencséje, s hát nálam jobb lelki szemetesládát keresve se találhatott volna magának: „Figyi, Mester, ez így nagyon el van cseszve, ez baromira nem okés.…