visszatérek egy korhadó vázba
talán fű vagy fa lettem
itt élek immár némán
ha itt lennél te is tudnád
(Vágtázó Halottkémek: Végzetes szerelem)
fejem gyakran cserbenhagy
a szavak is kicsorognak belőle
most ülök a majdnem parton
még csak nem is szemlélődöm
vagyok
mint feltúrt homok, kutyáknak dobott
jaj nem találom labda, nehezen kapaszkodó
fűcsomó
az igazi partig nem sodródom le
nem akarom látni a medúzákat
burkaik mélyén a pusztulással
minden egyben van, gondolom ezért
húzódtam vissza
a természet szükségszerű kegyetlensége
beleolvadok
nem enged dühöngeni a szél
nem akarok
elengedem fontos közölnivalóm
egy kölcsönvett sirály-sikollyal.…
„Milyen éles érzékkel figyel az ember
mindenre, amikor éhezik!”
(90. o.)
Knut Hamsun Éhség című regényét1 elég nehéz kínos érzés, feszengés nélkül olvasni, az biztos.
—-Egy napig még csak kibírja az ember valahogy étel nélkül, de két, három, esetleg négy, öt, hat napon, egy héten át szinte semmit nem enni, vagy egyáltalán, az már tényleg elviselhetetlen.…
letöröltem minden vágyat,
kimostam a lepedő feletti érzéseket,
kinyitottam az ablakot,
kidobtam rajta a poharat,
amire a szánk nyoma száradt.
felporszívóztam a közös álmainkat,
a nagy szavaidat,
igaz, ezt már a gép sem bírta,
erős vegyszereket használtam,
marjon szét mindent,
benéztem mindenhová,
kifordítottam magam is,
akkor láttam,
a pohárban
még mindig
két elhasznált
fogkefe van.…