Van egy emlékem. Már nem emlékszem pontosan, hány éves voltam, de egész biztosan már óvodás lehettem, amikor egy kora tavaszi zuhé után hazafelé tartottunk anyummal a piacról. Lehet, hogy nem fontos, de éppen a rendőrség épülete előtti járdán kerülgettem a pocsolyákat, amikor egy pillanatra elengedtem a kezét, hogy a járdaszegélyig evickélve kikerüljek egy hatalmasnak tűnő tócsát, és megbotlottam az utcaszegély egyenetlen felületén, vagy lecsúszott róla a lábam, már nem tudom, de mindenesetre jó nagyot estem, bele a közepébe.…
Ámde ismét felvartyognak a „sztoa békái”. Azt mondják, hogy „nincs nyomorúságosabb dolog az esztelenségnél”. Márpedig a nagy ostobaság határos az esztelenséggel, vagy inkább azonos vele. Mert mi más lenne esztelenkedni, mint lélekben tévelyegni. Szerintem azonban éppen ők az igazán „tévelygők”. Ha a múzsák szerencséltetnek, egykettőre szétverjük ezt a szillogizmusukat is.…