AMIKOR ELŐSZÖR VOLTAM férfival, emlékszem, a hátamon feküdtem és a plafont bámultam, miközben ő ütemesen mozgott rajtam. Nem volt sem szép, sem kimondottan megnyerő.
Tudod a küzdelem, barátom,
az a hosszú, monoton-monokróm ütem,
hogy egyszer elmondd, magad mögött hagytad,
bár hogy elvitted volna a világot, el,
a hátadon mint egy Kristóf a kölyköt,
át a vízen, azon a mély, mély, sötét vízen,
az alján, érzed, állkapocsra lépsz,